Lutra Creative Commons License 2021.05.01 0 0 96400

Fövényi Sándor

A város

lassan szürkévé kopik a víz,
alig pára bukdácsol rajta,
fényrágta kifli a Margit híd,
árnyéka rálöttyen a rakodópartra.

a denevérek, röpke pengék,
kaszabolják a sötétet,
és ahol az éj bőrét felsebezték,
a szél összeölti, mielőtt véreznének.

a szigeten még élnek a virágok,
de őszi sál már a futópálya,
ülök egy padon, magamra várok,
köröttem lábak, illatok dobbanása.

szaladnék én is, ha volna hova,
de ostoba szívem ez a város,
néha koccan neonfogsora,
mikor nekiverődik a házak homlokához.

a kapualjak levegőért hörögnek,
majd kiöklendeznek pár hasas kukát,
a földszint kettőbe rendőrök jöttek,
és elvittek minden gyerekruhát.

ez a város a házam,
itt-ott ágyam, utcák, játszóterek,
néha sort-állok kígyókonyhámban,
hogy babgulyást, kenyeret egyek.

de itt születtem, itthon vagyok,
sok rokon, boldog ős Pesterzsébeten,
akár izmusaik én is fosztogatok,
vasat, rézcsövet a döglött gyártelepen.

mert nincs fűszeres ki hitelt adna,
rozsdás rolójukra rohadt a lakat,
ócska kályhámon nejlonkanna
dorombol, lefetyel boromból,
s röhögve ropunk részeg rőzsetáncokat.