Amaro Drom, 1999. okt.
Rasszizmus, „fajbiológia" és barna bőr
Az emberek bőrszín alapján történő megkülönböztetése és az ehhez
társított, a magasabb és alacsonyabb rendű csoportokról vallott
elképzelés nem huszadik századi találmány. Az emberek
biológiai-genetikai megkülönböztetése, ha egyre óvatosabb
formákban is, újra meg újra előkerül a társadalomtudományban.
„Ami a holocaustban példátlan volt, és mindmáig az, az a több millió
ember ipari kiirtása halálgyárakban, egy modern állam parancsára,
lelkiismeretes hivatalnokok szervezésében, egy törvénytisztelő,
patrióta, „civilizált" társadalom támogatásával. Állam soha azelőtt
vagy azután nem határozott úgy, hogy technológiai, szervezési,
intellektuális forrásait annak az egyetlen célnak a szolgálatába állítja,
hogy egy embercsoport minden egyes tagját kiirtsa, felhasználva a
népirtás kivitelezésében az ipari tömegtermelés és a totális háború
tapasztalatait. Ez újdonság volt: hullákat termelni az árutermelés
módszereivel." (Omer Bartov: Átlagszörnyek, BUKSZ, 1996.Ősz)
A faji alapú megkülönböztetést a végsőkig vivő nácizmus és a
holocaust értelmezhetetlen a modern szociáldarwinizmus és
eugenetika áltudományos fejtegetései nélkül. Az eugenetika a
magasabb rendű emberi fajokról és ezek kitenyészthetőségéről szóló,
erőszakos emberirtásokra is igazolást nyújtó áltudományos elmélet, a
szociáldarwinizmus pedig az emberi társadalomra is értelmezhetőnek
tartja az állatvilágról Darwin által leírt, az életben maradásért folytatott
küzdelmet, amelyben mindig az erősebb, értékesebb egyedek győznek.
Vajon mi az alapjuk ezeknek a nézeteknek?
Legtöbbünk szemében az emberfajták legláthatóbb jellegzetessége,
hogy különböző színűek, és eszerint csoportokba sorolhatók.
„Fajokba" leginkább a bőrszínük alapján soroljuk az embereket, de
gyakran a különböző nyelvhasználatot, viselkedést, értékrendet és
kulturális különbségeket is „faji" jellegnek tudjuk be. A „fajok"
korábban olyan csoportok jelölésére szolgáltak, amelyek – az akkori
elképzelés szerint – biológiailag különböznek egymástól. Ez a
klasszifikációs igény a gyakoribb afrikai, amerikai utazásokkal, a
kapitalizmus előretörésével és a rabszolga-kereskedelemmel
felerősödött. Az ember eredetének kutatása is kedvezett a „faji"
osztályozásnak. Georges Cuvier francia anatómus 1800-ban alkotta
meg a „fajok" fizikai jellemzőire vonatkozó elméletét: fehérekre,
sárgákra és feketékre osztotta fel az emberiséget, és azt állította, hogy
a fizikai jegyek határozzák meg a kultúrát. Charles Hamilton Smith
Cuvier elméletét követve agyuk kis terjedelmével magyarázta a
„négerek" alacsonyrendűségét az emberek közötti hierarchiában. (Az
európai gondolkodásban, a keresztény világképben a fekete színt
amúgy is az ördöggel, a halállal és a bűnnel társították, amely
kétségtelenül hatott a romák európai fogadtatására is.) Joseph Arthur
de Gobineau szerint a világ civilizációi a különböző „fajok" alkotásai,
és a „fajkeveredés" elkerülhetetlenül az emberiség romlásához vezet.
Ezeknek az elméleteknek két fontos következménye lett. Egyrészt
megnövekedett a szisztematikus tudástőrző és alkalmazó tudomány
hatalma és létjogosultságot nyert a „fajelmélet", ami azzal, hogy
megkülönbözteti a Homo Sapiens eltérő variánsait, elkerülhetetlenül a
csoportok közötti természetes hierarchiához vezet. Másrészt
elfogadottá vált az a nézet, hogy egy csoport tagjainak viselkedését az
határozza meg, hogy milyen helyet foglal el az emberek közötti
hierarchiában. A „fajról" szóló „tudományos" elképzelések a
társadalmi gondolkodás részévé váltak, amely magával hozta a
„fajilag" eltérő személyek megkülönböztetését és bizonyos csoportok
leigázását (például az afrikaiak rabszolgává tételét). A „fajokról" szóló
gondolkodás a közfelfogás része lett, a „faj" „láthatóvá" vált.
Darwin munkássága és a belőle levezetett szociáldarwinizmus részben
a „fajtudomány" megszilárdítására alakult ki (nevezetesen Herbert
Spencer és Ludwig Gumplowicz munkásságának köszönhetően).
Darwin elméletét igyekeztek az emberi csoportok öröklődésére és
természetes kiválasztódására alkalmazni. Így lehetővé vált bizonyos
csoportok mások feletti dominanciájának igazolása (például a
briteknek az írek feletti, vagy az európaiaknak az afrikaiak feletti
uralmának). A „fajelmélet" 19. századi képviselői természeti törvénynek
tekintették azt, hogy a „fajok" jellegzetességei változatlanok és
generációról generációra öröklődnek. Mendel szerint viszont ez nem
feltétlenül van így. Szerinte léteznek egy adott populáción belül is
fontos különbözőségek, és a jellegzetességeket úgy lehet megkeverni,
mint egy pakli kártyát. A korábbi nézetekkel szemben Mendel azt
képviselte, hogy biológiailag (értsd: genetikailag) csak bizonyos
eltérésekről beszélhetünk a „fajok" között.
A „faj" társadalomtudományos elképzelése szerint a „faj" olyan
csoportot jelent, amelynek tagjai osztoznak bizonyos
megkülönböztethető biológiai jellegzetességekben, de nem alkotnak
tiszta típusokat, és a szociokulturális tényezők is fontos szerepet
játszanak a csoportok közötti eltérésekben. Habár az evolucionista (a
darwini fejlődéselméletre alapozott) szemlélet bizonyos formában ma is
jelen van a domináns értelmiségi gondolkodásban az emberi természet-
és társadalomtörténet magyarázataként, de ez a felfogás azokat
szolgálja leginkább, akik a tudomány segítségével igyekeznek
legitimálni bizonyos csoportok, „fajok" mások felett gyakorolt
hatalmát. Darwinnak „a legerősebbek a túlélők" durva
megfogalmazású gondolatát ma már nem nagyon hirdetik, de a
„fajtudomány" témái között még mindig megtalálhatóak azok az
elképzelések, amelyek egy felfelé ívelő skálán helyezik el az emberi
csoportokat. E nézet szerint a csoportok egy feltételezett fejlődési utat
követve az emberi tökéletesség irányába haladnak. Ezt a 19. században
a „primitívtől" a „civilizáltig", a 20. században pedig a „fejletlentől"
vagy „alulfejlettől" a „fejlettig" tartó útként szokták leírni.
Létezik egy, a „faj" koncepciójának megváltoztatásán alapuló
emancipatorikus, felszabadító-egyenjogúsító modell is: ebben a „faji"
különbségek mentesek a konfliktusoktól. Ilyen szemléleten konkrét
civil mozgalmak is alapulnak: a háborúellenes és feminista
mozgalmaktól a diktatúraellenes, antikapitalista, antikolonialista és
antirasszista törekvésekig. A huszadik században tehát a
„színtudatosság" – pozitív vagy negatív megközelítésben – központi
kérdéssé vált, és ez nagy valószínűséggel a következő században sem
lesz másképp.
IQ-vita
Az egyik legélénkebb vita ma is a különböző „faji" csoportokból
származó egyének intelligenciamérésének érvényességéről folyik. Az
érdemeken alapuló (a „jót", az „érdemest" jutalmazó, nem a „rosszat"
felzárkóztató) társadalmakban ugyanis az intelligencia fontos
kategória, s a kérdés az, hogy vajon az öröklődés vagy a környezet a
meghatározóbb az intelligencia kialakulásában. A válasz nem
közömbös a szociálpolitika alakulása szempontjából. Ha ugyanis a
gének határozzák meg az intelligenciát – ahogy néhányan állítják –,
akkor fel kell hagyni azokkal a társadalmi erőfeszítésekkel, amelyeket a
különböző kisebbségi csoportok élethelyzetének javítására fordít a
társadalom, s a figyelmet inkább a produktívabb egyénekre kellene
fordítani. Ha viszont a környezeti tényezők a meghatározók, akkor egy
liberális demokráciának az lehet a célja, hogy a „faji" csoportok közötti
különbségek kiegyenlítődjenek, főleg ha azok több éves vagy
évszázados diszkriminációból vagy elnyomásból származnak.
1994-ben Amerikában hatalmas botrányt kavart Herrnstein és Murray
könyve (The Bell Curve). A cím – magyarul: harang görbe – a normál
eloszlás grafikonos megjelenítésének jellegzetes, harang alakú
görbéjére utal. Az intelligencia és osztálystruktúra az amerikai
társadalomban alcímet viselő tanulmány nem kevesebbet állít, mint
hogy a feketék IQ (általános intelligencia hányados) értékei jelentősen
elmaradnak a fehérek IQ pontjaitól, és ezt inkább genetikai okokra,
mintsem a fekete szülők alacsony társadalmi-gazdasági helyzetére
lehet visszavezetni. A szerzők okozati összefüggést vélnek a
társadalmilag nem kívánatos viselkedésformák és az IQ között, ezért
könyvük végén társadalompolitikai tanácsokkal látják el az olvasót. Az
amerikai társadalom egészében tapasztalható IQ romlást részben a
különböző „fajok" reproduktív stratégiáinak számlájára írják. Szerintük
a feketéknek nagyobb a nemi szervük, többször közösülnek, márpedig
az alacsony intelligenciájú csoportok és a bevándorlók magas
termékenysége, illetve rövidebb reprodukciós ciklusa az ország
tudástőkéjének romlásához vezet. A szerzők szerint az alacsony
születési súly és a magas csecsemőhalálozás is inkább a színes bőrű
szülők alacsony intelligenciájával van összefüggésben, nem pedig
azzal, hogy ezekben a rétegekben gyatra a terhesgondozás. A
bűnözést is az alacsony intelligencia számlájára írják: szerintük
értelmes emberek csak jó polgárai lehetnek a társadalomnak.
Szociálpolitikai javaslataik egyike az, hogy a szegény, segélyeken élő
nők szülési kedvét el kellene venni a támogatások berekesztésével.
A könyv megjelenése után erősödött fel az a felfogás Amerikában,
hogy még a pozitív sztereotípiák is – például hogy a feketék vérében
van a tánc és a zene, jobban tudnak futni, fára mászni – pontosan
olyan rasszista gondolkodásmódot takarnak, mint ugyanezek negatív
változatai.
Ennek az előítéletes, ráadásul hamis eredményeken és koholmányokon
alapuló műnek (ezt a könyv több kritikusa is meggyőzően
bizonyította) bizonyos állításai kísértetiesen hasonlítanak a
magyarországi cigányságot érintő, biológiai ihletettségű nézetekre.
A „fajpolitika" nem csak az intelligencia terén működik. A modern
tudományt az a kérdés is izgatja, hogy vajon a „fajok" génjei
határozzák-e meg a kulturális és társadalmi jellegzetességeket. A
„földrajzi fajok" génállománya között eddig már megismert,
viselkedésre ható különbségek jelentéktelenek. Elvileg elképzelhető,
hogy vannak olyan genetikai eltérések, amelyek befolyással vannak a
viselkedésre, és minél több genetikus, fizikai antropológus fog ilyen
különbségek után kutatni, annál több öszszefüggést fognak találni. De
az emberi természet relatív képlékenysége, minden emberi populáció
genetikus heterogenitása, illetve az összegyűjtött adatok tömege mind
a politikai vagy gazdasági tényezők fontosságát támasztja alá, és
jelenleg kicsi a valószínűsége annak, hogy a csoportközi viszonyok
meghatározó részét lehet majd genetikai magyarázattal ellátni.
Cigányvizsgálatok
Immáron negyven-ötven éve a liberális társadalomtudósok azt a
nézetet vallják, hogy a gének semmit nem határoznak meg, így az
ember tanítható, formálható, mindegy hogy hol születtél, kik a szüleid
(illetve ez csak mint a környezet része fontos), ettől még tiszta lappal
indulsz az életben, és a környezeted formál olyanná, amilyen leszel.
Ezzel áll szemben az a nézet, miszerint a gének meghatározóbbak az
ember intelligenciájára és viselkedésére, mint a környezet. A liberális
felfogás elfogadása esetén van értelme szociálpolitikát csinálni,
szegényeket támogató programokat kialakítani, esélyegyenlőséget
segíteni, ha viszont a gének döntenek el mindent, akkor az ember
pályája előre elrendeltetett. Ha létezik bűnöző hajlam és rosszaság,
illetve ezek ellenkezője, akkor az állami pénzeket a jóknak és a
tehetségeseknek kell adni, a rosszaknak, szegényeknek, butáknak
pedig jöjjön a Taigetosz. Ez persze sarkított így, de a tudomány
mindenesetre még nem bizonyította be, hogy a gének
meghatározóbbak lennének az ember viselkedésének kialakulásában,
mint a környezet – tehát lehet még világjobbító terveket szőni.
Dr. Czeizel Endre 1994-ben az Új Demokrata című jobboldali lap
hasábjain megjelent interjújában szintén az IQ-ról beszél. Szerinte a
gének a hajlamot határozzák meg, és ebben az emberek különbözőek.
A genetikus a következő példával áll elő: „Ha van egy házaspár, ahol a
férfi elméleti matematikus, a nő matematikatanár, és van egy cigány
házaspár a faluszélen, ahol a férj alkalmi munkás, az asszony pedig
munkanélküli, és mindkét családban születik egy-egy fiú, akkor ön
szerint melyik gyermek lesz a jobb matematikus?" A válasz
természetesen az, hogy a matematikus-pár kisfia, hiszen az
matematikus géneket örökölt, a vasárnapi ebédnél is a másodfokú
egyenletek szépségéről beszélgetnek, és segítenek a matematika lecke
írásánál. Szemben a cigány gyerekkel, aki rossz géneket örökölt,
reggelinél nem beszélnek matekról, mert reggelijük sincsen, és segíteni
sem tudnak, mert nem értenek hozzá – hangzik dr. Czeizel válasza.
A baj csak az, hogy az összehasonlítás sántít, hiszen a matematikus
ellenpárja nem a cigány, hanem a nem-matematikus, vagy ha a magas
végzettséget emeljük ki, akkor az alacsony iskolázottságú – aki persze
lehet cigány is, ugyanúgy, ahogy a matematikus szerepét is oszthatták
volna cigányra, és folytathatnám. De hát éppen ez a lényeg: dr. Czeizel
példája, ha kimondatlanul is, arról szól, hogy cigányság társadalmi
helyzetében biológiailag-származásilag determinált.
Dr. Czeizel Endre egyik régebbi munkája 1978-ból az ún. „Budapest
vizsgálat", amelyet értelmi fogyatékosok kóreredetéről írt több
munkatársával. Ebben azt állítják, hogy a cigányság mint alrassz
bizonyos fokig különbözik a magyar népességet alkotó többi
alrassztól, és közöttük a multifaktoriális-familiárisnak nevezett
enyhébb értelmi fogyatékosság számottevően gyakoribb, mint
általában. (A cigányok a súlyos értelmi fogyatékosságok tekintetében
hasonló arányt mutatnak a nem cigány lakossággal.) Ennek a
kóreredetnek az elsődleges magyarázata pedig a szülők iskolai
végzettsége és foglalkozása: „Ezek mellett a szülők mellett akadályozva
vannak a cigány gyermekek képességeik kibontakozásában, és így
könnyen a multifaktoriális-familiáris értelmi fogyatékosok közé
kerülnek." Czeizelék külön elemzik a cigány gyermekek nyelvi
elmaradottságát. „Ebben nemcsak a kétnyelvűség hatása mutatkozik
meg, hanem a cigányok esetében a nyelvi kommunikáció mellett más
kapcsolatteremtési formák kerülnek előtérbe, és meglehetősen
általános, hogy ebben a körben a szociális boldoguláshoz igen szűk
szókincs elegendő." A szerzők azt állítják, hogy a szociális ártalom és a
családi légkör, az alacsony iskolai végzettséggel együtt járó nagy
gyerekszám és zsúfoltság létjogát kizárólag az etnikai egység
indokolja. Ennek alapján a cigányoknál a veszélyeztetettség, az értelmi
fogyatékossá válás valószínűsége messze meghaladja a nem
cigányokét.
1987-ben dr. Tauszik Nagyezsda és Tóth György az MSZMP
Társadalomtudományi Intézete anyagi támogatásával a rendőrség
keretein belül a cigányság „rasszbiológiai" sajátosságait vizsgálta,
mégpedig a bűnüldözés érdekében. Eredményeiket 1987-ben
publikálták a Belügyi Szemlében. A részben állami gondozott cigány
gyerekeken (teljesen törvénybe ütköző módon) elvégzett kutatás
tenyérvizsgálatot takar. Arra az eredményre jutottak, hogy a cigányok
dermatoglyphiai tulajdonságaikat tekintve különböznek a magyar
népességtől, s a három nagy cigány csoport közül az oláh és a beás
cigányok hasonlítanak jobban egymásra.
Úgy tűnik, hogy kellően meggyőző érvek hiányában a „faj" mégis
inkább társadalmi kategória, amely minden erőfeszítés ellenére azért
maradhat meghatározó fogalom még a 21. században is, mert az
ideológiarendszereknek továbbra is legfőbb támasza az
azonosság-különbség alapján történő osztályozás.
Kende Ágnes
