Fecske Csaba: Ismét

mint tüske hatoltál belém
sebhelyed vagyok ma is még
mikor már azt hiszem vége
elkezdek lüktetni ismét

az elme összeférceli
lazán a múltat és jelent
az egy bordában szőtt élet
kettőnknek más sorsot jelent

gondolataimat szövöm
egyre mint hálóját a pók
gyorsan magamévá teszem
azt a sok meghalnivalót

semmi sem tisztán önmaga
mindenen átüt egy másik
hiányod agyamhoz koccan
s mint a kovakő szikrázik