T. Nagy Sándor

Strófák Zsuzsának

Mint üvegen a kék repedés
belém hasított utánad a vágy;
nem jön a játékos feledés,
ujjait tördeli bennem a vád.

Üresebbek lettek a percek,
hullik a kedvem, mint vakolat;
falon az árnyék kergeti lelked;
sajnálom a túl szép napokat.

Rám tekerednek az utcák,
szaladnak a célért-sietők;
napjaim önmagukat megunták
s lázadoznak lefekvés előtt.

Gyökértelenül nyújtózik a kéz,
megroppan a képzelet, a váza-finom.
semmivé lesz az iménti egész —
csak szemed marad meg, a drága ikon.

Rajtad az álmom szépsége, ne félj,
citerás cigány tépi a hangszert,
átkozd önmagadat, többé ne remélj,
elment az, ki szerelemmel megvert.

ölelünk duhaj szeleket majd,
magányunk odúját teleríjuk,
de nem mutatjuk senkinek megmart
szívünket, a szépet, beteget, ifjút.