Nagyon összecsapva és röviden:

A differenciális interferenciakontraszt a tárgyponton, valamint a tőle adott távolságra áthaladó fénysugarat interferáltatja, az útkülönbség alakítja ki az interferenciaszínt. Ezt poláros fénnyel szokás végezni, amelyet az objektív fölött elhelyezett Nomarski-prizma(*) két egymásra merőleges polarizációjú hullámra bont úgy, hogy a két hullám divergálni fog egy bizonyos szöggel (nyírási szög). A tárgy képe megkettőződik a nyírási szögnek megfelelően és minél nagyobb ez utóbbi, annál távolabbi pontok közötti útkülönbséget fog interferáltatni a mikroszkóp. Ha nagyon nagyra veszik a nyírási szöget, akkor már zavaróan kettőz a rendszer, tehát azt általában a feloldóképességi határig célszerű csak fokozni. (Ha mérni akarnak törésmutatót, kettőstörést, vastagságot, stb. akkor viszont általában a kettőzött képet használják fel.)

Alapállapotban DIK-hez síkhullámnak kell a tárgyat érnie. Ezt keskeny réssel állítják elő, csak ennek hátrányai vannak: egyik irányban csökken a feloldóképesség, illetve sötét lesz a kép, a defókuszált tárgyrészletek a rés irányában megnyúlnak, valamint az inteferenciavonalak felerősödnek az élek mentén. Ezért, ha nem mérésre készül a rendszer, akkor kondenzor oldalon az objektívprizmáéval egyező mértékű, de ellentétes nyírású kompenzációs prizmát kell használni (mármint a kondenzoron való áthaladás után kell a nyírási szögeknek megegyezniük és ellentétes irányúaknak lenniük). Ez gyakorlatilag úgy működik, mintha a korábban rés által kiválasztott egyedi interferenciaszínt a kompenzációs prizma "szétkenné" az egész apertúrán, azaz a változó útkülönbséget állandóra kompenzálja a kilépő pupillán. Máshogy mondva nem változik az útkülönbség pontról-pontra az objektív hátsó fókuszsíkjában, hanem mindenhol ugyanakkora marad. Ehhez sajnos ismét Nomarski-prizma kell, ráadásul objektívenként különböző.

Itt jön a képbe Sanderson, aki rájött arra, hogy nem csak drága kvarcék-párral lehet Wollaston-prizmát létrehozni, hanem fillérekbe kerülő hajlított átlátszó anyaggal is. A polikarbonát különlegesen jó erre, mert nagy a hajlítási kettőstörése. A téglatest alakú műanyagdarab négy ponton érintkezik egy feszítőkengyellel, ennek hatására a tömb két oldalán ellentétes irányú forgatóerő lép fel. A forgatóerő az anyag nyújtásával kettőstörést hoz létre, ennek mértéke a rúd hosszabbik oldalára merőlegesen lineárisan változik, tehát a Wollaston prizmának megfelelő divergencia lép fel. A Sanderson-prizmának még annyi előnye van a kvarcprizmához képest, hogy a feszítőerő változtatásával a divergenciaszög állítható.

(*) Vagy Wollaston-prizma, ha sikerül pont a fókuszsíkba helyezni.