Arany-Tóth Katalin

KÉNY-SZER

Belekényszerültem rég a virtuális térbe.
Az elképzelt valóság csak itt ad örömöt.
Figyelmet halmozok érintésekért cserébe,
míg szótlanság ölel magányos falak között.

Konok dacból fordítok a kegyelemnek hátat.
Sértettség és közöny: naponta szíven hasít.
A fojtó csönd torkában is felduzzadt a bánat:
minden pillanat életben maradni tanít.

*

Régóta tudjuk: kizártuk magunkat egymásból,
s hogy merre van a kulcs, már senkit nem érdekel.
Szemérmetlen önzőséggel veszünk el a vágyból,
mégis a hiányban élünk, s mindegy, hogy kivel.

Hibáztunk. Egy napon majd mind ráeszmélünk egyszer,
de akkor már mindenhez túl késő lesz talán.
E virtuális tér pedig elegendő kényszer,
hogy elvérezzünk a lét közös ravatalán.

*

I(DE)GEN

Szívünkbe-dermedt képeket
sejtet a hajnalok vászna,
s izzó, nagy fényeink helyett
a félelem árnyát vigyázza.

A mozdulatlanság béna
testté merevített mindent:
könny nélkül síró szemünkben
üressé vált a tekintet.

Közönnyé avult éveket
takar a tékozló jelen,
s napjaink közt botorkálunk,
mint két eltévedt i(de)gen.

*Első közlés
litera-tura hu