A minősítésem arra vonatkozott, hogy nem tették el a megrendelt cuccot, majd nem kértek elnézést.

A régieket se ismertem túlzottan, az újakat pedig még nem látogattam meg, és vélhetően nem is fogom.

Józsi egykori alkalmazottai között többen voltak, akik számomra furcsán viselkedtek, bár Józsival (és a humorával) konkrétan semmi gondom nem volt. A többiek között viszont akadt, aki nem érezte, hogy hol van a határvonal a határvonal a vásárlókkal való kedélyes viselkedés/bratyizás és a számára talán viccesnek tűnő tahóság között. Az se feltétlen hiányzott, hogy az egyik - nyilván acélfaszú és magas intelligenciájú - hentesgyerek ismételten azt taglalja, hogy egyik-másik őket rendszeresen látogató nagyterepjárós budai delnőnek hogyan és miként varrná be a különféle nyílásaiba a minden bizonnyal elképesztően gyönyörű farkát. Egy másik arc pedig képtelen volt felfogni, hogy ha világos magyar mondatban azt kérem, hogy ne adjon nylonzacskót, és már kb. hatodszor kérem, akkor ne adjon zacskót.

Pár ilyen eset után rájöttem, hogy én és ők 2 külön világ részei vagyunk, és elváltak útjaink.