Kovács András Ferenc

A pók poétikája

   _{Az én poézisom természete,
         Balázs Imre Józsefnek}

A líra? Oh, de kérem!
Iszonytató szemérem ...
S bizony, van arra száz ok,
Ha néha csak lazázok,

Mint pók a pókfonálon,
S lebegve konstatálom,
Hogy bánatos, se boldog
Nem is vagyok: lelógok,

S kileng az én - hideg fény
Feszül létem zsinegjén,
S világhálónyi hálón
Futok magam zihálón,

Mint pók a lomha légben,
Keresztben, föl-le, pörgőn,
Ha már igen, de még nem,
Ha szőni kell gyönyörgőn

Szétszálazván, mi éltet,
A vélhetőt, a véltet,
A semmit szőve folyton,
A mindent rímbe fojtom,

Fityegve pókfonálon,
Miképp valót fon álom,
Míg űrbe vész, alászáll
Életfonal s halálszál -

Olyan lezser s elernyedt
A költő ... Persze, gyermek:
Fecseg, de néma hattyú,
S a költészet? Na, hagyjuk.