Illyés Gyula

Zsivaj

Hogy zúg megint, hogy "nemzet!" és "magyar!"
és mennyire megint csupán - zsivaj,
árverések hang-dühével tele,
mennyire csak a nagy száj ereje
s a még nagyobbé! mely épp így - kiáltva -
árulja el, hogy szóra egyre gyáva.
Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán
az ország parázspirította rostján
és tűzpróbáján ! Játék? Ráadás még,
míg dől a ház és szerte a határ ég?
Mikor lesz vége? Hogy végre a száj
kimondhassa, mit kimondani fáj,
fáj tudni is, de mely az ajkakon
az, ami kapuink előtt a rom -

Ha majd én mondom ezt a szót: magyar,
elébe ezt tedd szótlanul magadban:
kard-vágta homlok, vér-áztatta haj,
földresúlyosult pillantás, lakatlan
tanyaházon át söprő zivatar
és béna kar és repülő avar
módjára forgó eszme-zűrzavar
a dúlt agyban, mely csak halált sugall
és néma jaj, - de hozzá mégis ezt még:
derengő táj, hajnali, régi emlék,
amire a sebesült feltekint
és élni szeretne megint.