Lutra Creative Commons License 2021.03.30 0 0 96343

Fövényi Sándor

A szívemhez

egy kisfiú sír a szívemben,
pedig nem tettem semmi rosszat,
lehet fél e sötét veremben,
ezért vágok rá széleset hosszat.
mert megosztom vele szemem fényét,
lássa ő is milyen a világ,
mikor a kín hajtogat kétrét,
vagy haldoklom akár az eldobott virág.
néha próbálom csitítani,
éjszakánként meséket álmodok,
még nem merem neki elmondani,
idekint már rég’ felnőtt vagyok.
fekete hajam dér verte át,
és kopottas ruhákat hordok,
folyton zúgolódom mint szélben a nád,
ám biztos érzi ha vérem fortyog.
de nem érdekli, hogy szegény lettem,
játszani hív: sosem katonásat,
ilyenkor boldogok vagyunk mi ketten,
és gügyögése édesíti számat.
tudom örökre megőrzöm bennem,
még az Istennek sem mondom el,
most már érzem mit kell tennem,
ha sír a szívemen, s nekem énekel.

Csak kölcsön kértek az angyalok
mi lesz veled Anyám, ha meghalok,
kivel iszod a kávét reggelente,
hiába zsongnak bennem bölcsődalok,
menni kell mert itt a naplemente.
bocsásd meg, hogy gyermek maradtam,
síró toporzékoló vásott kölyök,
hogy takaróm a csillagos paplan,
és még mindig meséd tejéből hörpölök.
tudom élni kellene bármi áron,
de az ősz szememben otthonra lelt,
olyan mint levél a sarkantyús faágon,
melyre a köd szürke penészt lehelt.
ígérem tavasszal visszajövök Anyám,
újra kávét iszunk a teraszon,
tudom, nem én leszek csak e versem talán,
most bolondozok, s jól megcukrozom.
édes legyen minden szó ha olvasod,
még itt vagyok nem tűntem el,
csak kölcsön vettek az angyalok,
hogy én legyek ki az égre az alkonyt festi fel.