Lutra Creative Commons License 2021.03.28 0 0 96337

Fövényi Sándor

Nem tudhatod

Bármerről jössz idegen, nem tudhatod,
mit érez az aki e földet lakja,
bár néha tépi-tagadja,
pedig itt alszik Apja, Édesanyja.
Nem tudhatod, később miért köszöni
hüppögve minden göröngynek,
hogy legkönnyebb álmukat adták nekik.

Bármerről jössz idegen, nem tudhatod
mit érez ki mostanában alig magyar,
nyüszít akár az űzött vad,
pedig ezer éve rohadt rajta a féltő avar.
Nem tudhatod, mit érez
kinek egyik lába itt, a másik
meglazult gyökér, és akár az őseit
új hazába visz, mert nincs még ott is többet ér.

És nem tudhatod, mit érez a város
reggelente, mikor kelő a Nap
végigsimogat ezernyi tűzfalat,
csókot dobva rájuk, amitől pár
pillanatra buja rúzsfoltosra kenődik vásznuk.
Nem tudhatod, mit érez a város
este, mikor neonférgek percegve
fénybe rántják homlokát, aztán elalszik
mint a gyermek, maszatos arcához szorítva
a csend-eső szálkás haját.

Bármerről jössz, nem tudhatod,
mit érez az, ki hideg formába forró
vasat dagaszt, s míg fáradtan szenderül,
őrzi a tűz, s mikor szipákolva lehűl
az acél, már benne a darab, már benne
a kész, csak a kéz erőtlen horpadt
mellkasokba új szívek ritmusát verni.

Nem tudhatod, bármerről jössz,
mit érez a táj a rágyötört szántások
alatt, mikor másnak nő a mag, másnak
szökken szárba, és valami furcsa
szomorúság kaszálja, csapkodva jobbra balra,
tébolyként, öreg szemek alját marva.

Nem tudhatod, mit érzek én, miért
halok naponta százszor, s születek
százszor újra, mert élni kell bármi áron,
szinte belebutulva, ahogy a szavak
lassan elsorvadnak számon, akár szegény
Hazám hervad virágszál piedesztálon.