Lutra Creative Commons License 2021.03.22 0 0 96324

Almási Katalin

A főutcán végigment a róka

A falu főutcáján, hegedűjét maga mellett húzva
végigsétált a muzsikáló róka:
Kicsiny kalapját meg-megemelve jobbra és balra köszöngetett.
Agyonverték, mert azt hitték, veszett.
Pedig csak kedves akart lenni, szegény,
úgy hitte, így szeretik majd meg az emberek.

Az erdő lakói a bagolyért futottak,
mondjon varázsigét az új halottnak.
Éledjen fel!
De a bagoly homlokán ráncba rándult a bánat.
Nincs többé róka, az erdőn már nem muzsikálnak.

Mégis rikoltott:

„Varázslat! Varázslat!
Fekete kövön aranyspárga,
szürke falon gyilkos strázsa,
ki elveszett, megkerülhet,
csúf a halál, szép az élet!”

De a róka fel nem ébredt.

Rikoltott újra a bagoly:
„Élőt az élőknek, halottaknak holtat!
A fák mögött éhes szellemek bujdokolnak,
halál után jön az élet.”

De a róka fel nem ébredt.

A róka mellé letérdelt a medve,
s míg a falubélik rakták a tüzet, hordták máglyának a fát,
a medve imádkozott s dalolt, két görbe mancsát az ég felé emelve:
„Csatárláncban kerítik be az erdőt,
félnek, remegnek a fehér farkasok,
a róka meghalt, hegedűjét fején törték széjjel,
sziklák mögé bújnak el a szarvasok.
A tó is remeg, hullámba magasodnak a pici, kedves habok.
Ó, Te, ki ott lebegsz, vagy Ti, kik az égben laktok,
segíts, segítsetek meg!
Küldjétek ide a hómezőkről őt, ki erős karjával újra átölel,
s az iszappá száradó, haldokló forrást sugárzó, tiszta vízzel tölti fel!

Válasz nem jött, de ropogva harsogott a máglya.
Visszaindultak az erdőbe az állatok.
A medve a róka özvegyét vezette.

És megszólalt a medve,
– egészen halkan beszélt, mert nem tudta kitől kérdezze,
ilyet nem tud a letört virág,
sem az elpusztuló bokor.

Szólt a medve:
Ó, Te vagy Ti, mondjátok meg nékem,
reám mikor kerül majd a sor?