Népszabadság, 57. évfolyam, 246. szám, 1999. október 21., csütörtök
Ki fizeti a határon túliak egyetemi éveit?
Papp Zoltán kárpátaljai magyar egyetemista nem kezdheti el a másodévet,
mert nem tudja kifizetni a tandíjat. Félévenként több mint 80 ezer forintot
kellene fizetnie a szegedi József Attila Tudományegyetemen.
S ez csak a tandíj. Drágák a könyvek is, régóta nincs már rajtuk
támogatás. Drága az élelem, még akkor is, ha valaki hozzászokott a
nélkülözéshez. Egy egyetemi hallgatónak néha jó lenne elmenni moziba
vagy valamilyen szórakozóhelyre – ez is az egyetemi élet része, s nagyon
tud fájni, ha másoknak telik rá, neki pedig nem. Szegeden nappali
tagozatos tanulás mellett nem lehet annyit keresni a kevesebb
munkaalkalom és az alacsony diákbérek miatt, amennyiből mindezt
fedezni lehet.
Papp Zoltán – évet halasztva – Magyarországon munkát vállalni nem tud,
hogy megkeresse a tandíjra valót, mert a tartózkodási engedélyében az
itt-tartózkodásának indoka a tanulás. Tanulni tehát nem tud, de ha nem
tanulna, hanem dolgozna, hogy tovább tanulhasson, akkor megszűnne a
törvényes indok, amely miatt Magyarországon tartózkodhat, és a magyar
hatóságok hazaküldhetik Ukrajnába.
Papp Zoltán – a személy és a helyzet valós, a nevet megváltoztattuk –
nem részesülhet Magyarországon állami finanszírozású képzésben, mert
nem magyar állampolgár. Nem részesülhet viszont ukrán állami
ösztöndíjban sem, mert nem Ukrajnában, hanem Magyarországon
érettségizett. Egyházi szervezetek, piaristák és ferencesek segítették őt
magyarországi középiskolába, adtak neki helyet a kollégiumukban – nem
gondolva, hogy ebből később hátránya származik.
Nem kaphat ösztöndíjat Papp Zoltán a Kárpátaljai Magyar
Ösztöndíjtanácstól sem, mert orosz szakos, és az orosz szakot az ottani
fiatalok magyarországi képzésének támogatásáról döntő testület nem
finanszírozza. Azoknak, akiket ez a szervezet nem támogat, nincs
információjuk arról, hogy az ösztöndíjtanács kit miért részesít
támogatásban, s másokat miért nem.
Az első évet a József Attila Tudományegyetem vezetőinek jóindulatú
segítségével térítésmentesen végezhette el Papp Zoltán. Abban a
levélben, amelyben a felvételről értesítették őt és jó néhány társát, nem
szerepelt, hogy nem állami térítéses képzésre vették fel őket. Ha szerepelt
volna, akkor eleve nem is próbálkoztak volna, hogy a magyar
felsőoktatásban szerezzenek diplomát.
Papp Zoltán példája nem egyedi: csak a szegedi felsőoktatásban legalább
ötszáz határon túli magyar tanul, de arról nincs statisztika, hányan
kényszerültek feladni tanulmányaikat, mert térítéses kategóriába kerültek,
és nincs miből fizetniük.
Balázs Mihály bölcsészkari dékán tavaly tárgyalt a Határon Túli
Magyarok Hivatalának titkárságával, hogy nem tudnák-e mégis támogatni
a kárpátaljai magyar fiatalok magyarországi egyetemi képzését. Kérdésére
nemmel válaszoltak.
Az első évi tandíjat az egyetem végül elengedte Papp Zoltánnak és
társainak, mivel valóban nem közölték velük a felvételi után, hogy nem
térítésmentes képzésre nyertek felvételt. A második évben azonban az
intézmény már nem tud eltekinteni a tandíjtól, vagyis a kárpátaljai magyar
hallgatóknak el kell hagyniuk az egyetemet.
A határon túli magyar fiatalok magyarországi képzése támogatásának van
egy – az odaítélésekkor – sokat hangoztatott vezérelve: rendszerint
abban az esetben kap támogatást a hallgató a tanulmányaihoz, ha vállalja,
hogy végzés után visszamegy oda, ahonnan jött, ott vállal munkát,
részese lesz a kisebbség szellemi életének, vállalja, hogy képességeivel,
tudásával a határon túli magyarság szülőhelyén való fennmaradását
szolgálja.
Felvethető, hogy aki Magyarországról ilyen áldozatra biztatja például a
kárpátaljai fiatalokat, nézzen előbb magába: miként gondolkozna akkor,
ha ő kerülne olyan helyzetbe, hogy a mai ukrajnai közállapotok között
kellene letöltenie a hátra lévő életét. A magyar támogatási gyakorlat
egyébként azért is megkérdőjelezhető, mert nem következetes: ha Papp
Zoltán el tudná intézni a letelepedési engedélyt, akkor azonnal jogosult
lenne az állami finanszírozású képzésre is.
A letelepedési engedélyhez elsősorban a lakhatás,annak költségére pénzre
van szükség. Ebből következik, hogy azokat kényszerítik vissza a
szomszédos országokba, akiknek nincs pénzük. Akiknek van, azok
letelepedhetnek, és gond nélkül elvégezhetik a magyar állam pénzén akár
az orosz szakot is.
Úgy látszik viszont, Papp Zoltán körül bezárul a kör. Ha hazazsuppolják
Ukrajnába, ott valószínűleg legelőször is elviszik katonának, és csak ha
leszerel, kezdheti újra az életét, ahogyan tudja.
Tanács István
