Horgas Béla

Meddőhányó

Február,
te tingli-tangli, koszlott páré,
sárparádé!
Hol a nyár,
hol a jó,
holmi hó legalább –
gyere szél,
fújd ki már a pelyheket,
terítsd a városra
és válaszolj:
mit jelent a mai tájon
nem szabad és nem lehet
közt csúszkálni,
hajléktalan mélyszegények álmait
kukalukban kurkászni,
miközben hull a,
hull a szó:
hej, te középosztály!
Vályú mellé, gyerünk, nyomakodjál!
Kelleti magát a buta
puffancs-meták hada
oda s vissza, folyvást
leplezik (le is) egymást a szóhányók,
igaz, nem igaz, ez hazudik, az;
kattognak buzgó megmondások,
púposodik a meddőhányó,
s én is csak itt állok és hányok,
mert mást nem tehetek,
ebben a lepukkant országban,
ezzel a szócifrázó jajgatással,
újrázó visszakérdezéssel
mire megyek,
milyen kényszer hajt egyáltalán?
A vers mire futhat ki még
– vagy már?
(Te február, hol a nyár?)