A nok érvényesülését napjainkban is több akadály nehezíti, mint a férfiakét, hát még, ha a no - roma. A cigányságon belül is különbözo származású és neveltetésu egyéniségek életútja eléggé tanulságos ahhoz, hogy egyfajta számadást is megérdemeljen. Az interjúalany: a 35 éves Csonkáné Lakatos Klára óvóno, a 38 éves Mendi Rózsa pszichológus, a 24 éves Forgács (Farkas) Beatrix szociális munkás, a 31 éves Lakatos Elza újságíró, és a 42 éves Kozma Blanka közgazdász.

"Cs. L. K.: A hosszúpályi óvodába otthoni óvóno ismerosöm hívott: jó lenne, ha ott dolgoznék, mert a cigány gyerekek nem járnak óvodába. Istenem, dehogy megyek én a saját falumba! Ott mindenki ismer, és nem fognak elfogadni. Tudják, hogy az én apám az a részeges sármunkás, aki ha betütüzik, veri anyukámat. És a belso hang azt mondta, hogy el kell vállalni. A legkevesebb pénzt otthon ajánlották. Azt mondtam, na, jól van, Istenem. Hazamentem. Az összes óvodás korú cigány gyereket behoztam az óvodába. Mindet beiskoláztuk normál osztályba."

"M. R.: A foiskolát jeles diplomával fejeztem be. Gyermek- és ifjúságvédo intézet hivatalnoka lettem. Sok roma családdal találkoztam; soha nem féltem sehova bemenni. Értettem oket. Ezt ok is érezték, és bizalommal voltak hozzám. Élmény volt nekik, hogy ugyanolyan kreol boru ember jár hozzájuk. Az Esély családsegítoben négy évet töltöttem, közben beiratkoztam a pszichológiára. Gyerekek. Munka. Tanulás. A beteg apám. 1995-ben alakult meg a Roma Polgárjogi Alapítvány. Itt kristályosodott ki a felsooktatásban tanuló roma fiatalok szakkollégiumának, a Romaversitasnak a gondolata.

Nagyon nagy örömet okozott a tánc. Az iskolában mindenkit felkészítettek ORI-vizsgára. Ketten voltunk cigányok, mind a ketten óvodás korunktól jártunk balettre. És minket nem készítettek fel. Úgy látom, nagyon szélsoséges folyamat indult meg a romáknál. Egy részük mindent elveszít, másokban hihetetlen eros ambíciók ébrednek: van, aki több egyetemen tanul egyszerre, vagy egymás után szerez két-három diplomát. Én elveszítettem minden reményt. Azt se tudom, mi köt ehhez az országhoz. De azt sem tudom, mit kereshetnék máshol. Tavaly a fiamat megverték a borfejuek. Két helyen beszakadt a feje. Agyon is üthették volna."

"F. B.: Az óvoda után gyermekfelügyelo voltam egy kisegíto iskolában. Nagyon szerettem ezt a munkát. Késobb a hajléktalanellátásban dolgoztam, aztán családgondozói állást kerestem. Felhívott egy vezetono két hét múlva. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg a látható rasszjegyeim miatt nem vesznek fel. Nem nehéz elképzelni, hogy ha egy diplomás cigánynyal szemben elutasító, hogyan viselkedhet a kliensekkel.

A mi családunk kiemelkedett a cigányok többségébol. Ezért nem is nagyon szerettek minket. Az apukám annak ellenére, hogy a mi családunkat tiszteletben tartják a nem cigány lakosok, nem tud elhelyezkedni. Az elsok között volt, akiket elbocsátottak, azóta sincs állandó munkája. Anyukám nagyon kevés pénzért nagyon sokat dolgozik. Neki mindig a rosszabb munkát adják. Az én családomban lezajlott már valamilyen szinten az asszimilációs folyamat. Ma már tudom, sok szorongástól mentesültem volna gimnáziumi éveimben, ha azonosítani tudom magamban a cigányságomat."

"L. E.: Óvodába nem jártam. Nem vettek föl minket. Az általános iskola elso osztályában az utolsó padba ültettek. Csúfoltak az osztálytársaim. Édesapám mindig tanult velem, ennek köszönhetem, hogy jó tanuló lettem. Testvéreim kisegítobe jártak. Az általános iskolát tragédiaként éltem meg. Iszonyatos görcsök voltak bennem. Elofordult, hogy az egyik tanár fia megvert, és a gyerekek azt mondták, nem szólhatsz, mert cigány vagy. Harmadikos voltam, fényképeztek bennünket. A lányok körbeadták a fésut, én nem mertem elkérni. Hatodikra tekintélyt vívtam ki magamnak. Édesapám kívánsága is volt, a halálos ágyán is, hogy tanuljak. Sikerült bejutnom a közgazdasági szakközépbe. Az iskolában egyedül voltam roma. Ha ez okozott is nehézségeket, életem egyik legszebb szakasza volt az a négy év."

"K. B.: Számomra testi-lelki üldözés volt az egyetem. Akkor találtam magamra, amikor visszakerültem a régi iskolámba gyakorló tanárnak. Aztán külso óraadó lettem az ELTE-n, és a Monimpex külkereskedelmi vállalatnál dolgoztam. Még lakást is kaptam. De tanítani akartam, otthagytam a céget, a lakást. A Budapesti Muszaki Egyetemre kerültem foállásba. A kollégiumi szobáért nevelotanári feladatot vállaltam. Ott összegyujtöttek ellenem több olyan vádat, amelyek közül 1986-ban egy is elég lett volna. De úgy éreztem, a legfobb ok, amiért kiszorítottak, a szegénység volt, mert a környezetemben véletlenül se turtek meg maguk között olyat, aki az o színvonaluk alatt nevelkedett. Kerestem a kapcsolatot a roma értelmiséggel. Nekem akkor még nem volt meg az a jó értelemben vett cigány öntudatom, de azért elmentem táborozni, sokakkal találkoztam, megtört a jég valamelyest. Így kerültem a kilencedik kerületbe. Cigánygondozónak vettek föl, a legminimálisabb fizetést adták, évekig nem kaptam ruhapénzt. Akkor szerveztük meg a Bokréta szövetkezetet. Ez az illegális virágárusoknak nyújtott lehetoséget, hogy legális, adófizeto vállalkozókká váljanak. 1990-ben fovárosi képviselo lettem. Én roma noként nagyon sokat szenvedtem, és nagyon szeretném, ha mások nem szenvednének. Létrehoztam a Közéleti Roma Nok Egyesületét és a Roma Nok Jogvédo Irodáját. Láttam a kilencedik kerületben, hogy mindig a roma asszonyok jöttek megalázkodni, segélyért, ok nevelik egyedül a gyerekeiket, ok árulnak az aluljáróban és mennek külföldre áruért, nekik kell összetartani a családot. Mindenhol az asszonyok küszködnek, és mi errol a társadalmi vélemény? Hogy a cigány asszonyok csak szülnek és eltartatják magukat. Tudja valaki, hogy mennyit dolgoznak?"
Teljes cikk: Népszabadság, 57. évfolyam, 242. szám, 1999. október 16., szombat