Sajnálom. Túl türelmetlen voltam önmagammal szemben. Türelmetlen vagyok, amikor lassabban megy a fejlődés, mint vártam, amikor úgy érzem, bizonyos cselekvések megmentenek a közösségi léttől, aztán mégsem. Hogy törekszem egy cél felé, és az majd örökre "megment az emberektől". (most nem a halálra gondolok itt, hanem rendes életcélra) Van egy pont, amikor a gyengeségemet nem tudom tovább magyarázni. De megnyugvás, hogy ez van, ennek a figyelembe vétele nélkül fejlődésre sincs lehetòség. Mások is mernek gyengék, tökéletlenek lenni, ők miért élik meg, vállalják olyan könnyen?

Pánikba estem, mert mintha egy lépést lépnék előre, kettőt hátra. Most, amikor végre haladni kezdenék az úton. Rengeteg szorongás, görcs, kisebbrendűségi érzés, amelyek szinte bújkálnak előlem, a tudatos tudatom elől, de meghatároznak.