Imre Flóra

Tájaink

Hogy nem lehet, az vágott arcul téged,
S nekem jutott, hogy tudjam, nem szabad;
Közénk álltak krisztustövis sövények,
És a torkunkban dobogott a nap.

Az álladon az izmok megfeszültek,
És mélységes mély kút lett a szemed,
A kezeden - megkínzott menekültek -
Ziháltak sápadt testű kék erek.

Így létezünk. Szavunk koszorút ölt;
Mint az a föld, vörösben és fehérben,
Vulkánhúsú és mészkőcsontú föld -

Esteledik. Lassan a fény se nyom.
Bolyong a hold a repedezett égen,
S a csillagpor felfénylik hajadon.