Kösz! A textilbakelit valamiért izgat (már az illata is végigkísérte a gyerekkoromat, a faterom minden szart textilbakelitből csinált, még a csavarhúzóinak a nyele is abból volt, a kardból gyártott disznóölőkés nyeléig;)) Már a fakarusznál is eszembe jutott a textilbakelit, de akkor annyira bejött az mdf - főleg, miután perforációval kikönnyítettem -, hogy akkor nem csináltam meg. Sőt, a Townshend pörgettyűm abszolút süket tányérjáról is valamiért a textilbakelit jutott eszembe anno, pedig nem az...

 

Így néz ki most a tényleges, 6 x 32 centis szubsasszi + körülötte huszonvalahány kilónyi kiszolgáló kacattal (állvány-lábazattal + 3 szeparált pótsasszival, rajtuk 3 motorral és a gipsszel kiöntött tányérral):

 

 

Amúgy pontosan idézed Antiskating I. tételének szellemét;))::  "Az audiótechnika egyáltalán nem misztikus, csak egy olyan elképesztően sokváltozós rendszer, ahol bármelyik komponens megváltoztatásával a rendszeren belül addig létező összes 'igazság' érvényét veszti." Ennek értelmében, ha kicserélem most a Grado fakart egy fémkarra, máris borult az összehangolt rendszer, újra lehet nulláról építkezni. Egyébként a fakar és az mdf sasszi harmóniája akkor állt be a rezonáns körben, amikor az eredetileg fémből készült hengeres karbakot kicseréltem a képen is látható, keményfából esztergált hengerre, ami csak felülről érintkezett fixen a szubsasszival, alul egy vastag kemény filcalátét szeparálta el tőle.

 

Biztosan találkoztál már azzal az érzéssel, hogy leengeded a tűt, és eláll a lélegzeted... Na ez velem (a karbak csere után) ennél a 10"-os, Ida Haendel Supraphon lemeznél is bekövetkezett, pedig egyáltalán nem egy audiofil préselés... 

 

 

Na az ilyen pillanatok után hallgatja végig az ember a gyűjteményének legkritikusabb darabjait, amikről általában sokminden kiderül ilyenkor, amit eddig nem gondoltunk róluk.;)