Millei Lajos

Tegnap...Ma...Holnap

A tegnaphoz simult szelíden 
a holnap, 
Sorstársak ők, hisz egyformán 
csalódnak, 
Ha azt hiszik, részt kapnak a 
Kacagó mából, 
Az élő pillanat rögtönzött, 
Múló varázsából. 
Az egyiknek volt már, a másiknak lesz még 
Vitrinben porosodó, megkövesült emlék. 
A tegnapi álmok holnapra várnak, 
Nem adnak teret a kapkodó mának. 
Fülembe jajgat a holnap zenéje, 
És merengve nézek e lidérces képbe: 
Évtizedek múlva egy poros kereszten 
Mutatja az írás: "Itt nyugszik a testem". 
Egy sírkő vigyázza tegnappá vált énem, 
Egy fadoboz bezárja sok acsarkodó évem. 
Szétporladó csontomba mar majd 
halotti ének, 
De nem fáj, mert akkor én már más 
dimenzióban élek. 
Minden ideg, rost, izom és sejt 
légnemű anyagban 
Társul majd lelkemhez, egy varázskalapban. 
És az öreg mágus, az örök varázsló, miközben 
halk szavakat mormol, 
Láthatatlan alakká gyúr e nincstelen anyagból. 
Holnappá vált testem így ad át a mának, 
Így leszek társa a múltból lett világnak.