Lutra
2021.01.28
|
|
0 0
96276
|
Bánki Éva
Utószó
Most már elmondom. Látni sem bírom a szenvedést. Ezért menekültem a kisvárosból nagyvárosba, külvárosból a kertvárosba. De nincsenek sehol igazán biztonságos helyek. A haza már csak ilyen: túl sokat tudsz róla. A kertünk végében ott áll a lépcső, ahonnan az orosz katonák 1944 végén leszivárogtak a Szépvölgyi útra. Ha éjjel felriadok, és elhúzom a függönyt, látom is Kolját vagy Andrjusát, ahogy csendben dülöngélnek a gyümölcsfák között. És én nem tudom eldönteni: gyilkosok-e vagy részeg tinédzserek. No de mit számít, ha reggel úgyis megölnek. Ám mért nem futok el? Talán mert nehéz lenne tökéletesen megtanulni egy másik nyelvet. Mikor rájöttem, hogy soha nem fogok álmodni portugálul, a magyarságommal is gyorsan kibékültem. Annyira ciki volt az ilyesmi a kilencvenes években, hogy már-már jól is esett. No és a szerelem?! Annyira… igen, igen, persze… De vajon mennyire? Tizenöt éve rabolni akartam a játszótérről egy kisgyereket. Gondoltam, pár órára hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem úgysem lehet. Vajon szerelmes voltam-e egy férfiba annyira, mint egy sokáig meg nem született, titkos gyermekbe? És ezzel a titkos tudással foglalkozom a szerelemmel. Trubadúrok? Nem tudja? Leülhet. Egyes. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves szerkesztő úr! Kedves Marika néni! Írom én is. Mintha nem unnám őket. Mintha lenne kedvem bármelyik kedveshez. Éjszaka fiatal gyilkosokról olvasok. Settenkedve lopakodnak kisvárosból nagyvárosba, aztán föl a hegyre. És csöndben összesúgnak. Mennyi mocsok! Mennyi hazugság! Mennyi kedves! Kedves kedves! Mi mind szolidárisak vagyunk mindenkivel, zengi a tévé, hirdetik az újságok. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves rákom! Kedves halálom! Hogy itt mindenkinek mindig milyen jó a kedve! És csak kerülgetik egymást, mint a hajnal csendjében óvakodó katonák. Az irodalom nem irodalom. Nem a sok kedves, áttetszővé csiszolt mondat szövevénye. Hanem a kijelentések azon része, ami nem fér el sem a rádióban, sem a tévében. Sem a levelekben. A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok. A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk. |
Előzmény: Lutra (96230)
|
|