Heinrich Heine:

GEOFFROY RUDÉL
ÉS TRIPOLISZI MELIZANDA

Blaye kastélyának falát
faliszőnyeg fedi körbe,
ügyes kézzel egykoron még
Tripolisz grófnője szőtte.

Egész lelkét beleszőtte!
Szerelmes könnyel itatta
műve selymét, mely örökkön
e jelenetet mutatja:

hogy a haldokló Rudélre
lel a grófnő lenn a parton,
s vágya ős-képére ismer,
ott azon a férfiarcon.

Eképp Rudél is először
s éppúgy utoljára látta
valóságosan a hölgyet,
kiért gyúlt már oly sok álma.

Fölébe hajol a grófnő,
szerelemmel átkarolja,
csókol hűlő férfiszájat,
mely dicséretét dalolta.

Ó, e csók, e megtalálás
végső elválás is ismét,
Igy üritették a leghőbb
kéjnek kelyhét s szörnyü kinét.

Éjente a blaye-i kastély
fészke surranó neszeknek,
falikárpit-figurái
újra megelevenednek.

Trubadúr s úrnő lerázza
árny-végtagok zsibbadását,
nyújtózik, s lelép a falról,
s teremhosszat fel s alá jár.

Meghitt suttogás, enyelgés
édesbús forrása tör föl:
posztumusz gálánskodások
messzi Minnesang-időkből.

"Geoffroy! Halott szivem
felmelegszik szép szavadra,
járok rég hűlt hamu közt,
új parázs izzik alatta."

"Melizand! Kincsem-virágom!
Mikor a szemedbe nézek,
éledek - s ha bármi elmúlt:
csak a földi szenvedések."

"Geoffroy! Szerettük egymást
egykor álmainkban! Ime,
most halálunkban szeretjük -
Ámor-isten csodamive!"

"Melizanda! Mi az álom?
A halál mi? Hiuság csak.
Szerelemben az igazság -
Örök-Szép, téged imádlak!"

"Geoffroy! Meghitt igy együtt
itt e holdsütötte termen.
Sose vágyom odakintre!
Napfény átka sose verjen!

"Melizand! Édes bolondom,
napnak fénye te magad vagy,
tavasz virul ott ahol jársz,
szerelem, s május fogadhat!"

Igy kiséri, igy becézi
egymást két gyengéd kisértet:
föl-le járnak, míg a hold az
ablak csúcsivén befénylett.

De a szépséges kisértést
a hajnalpir megzavarja -
s ők riadtan visszaszöknek
a kárpitra, föl a falra.

----------------------------------------