Kedves költő barátom utólagos megértésében reménykedve, leírom egyik versét, ami bennem gyönyörű és mégis fájó emlékeket ébreszt. Nem konkrétan a szerelemről szól, hanem annak beteljesüléséről...

Nász

Most én vagyok Te es Te vagy én:
mindketten mindkettőnk vagyunk
egymásban lassan elvegyülve
oldodik önmagunk
érzéken túli érzések lágy fellege vesz körül
halványan sziporkazó csillagok keresnek
s amint megtalalnak, csöndesen lesnek
a Hold mögül

Mellem melledhez simul
hullamzunk, mint a tó
az egesz pattánasig feszült
megis megnyugtato
olyan fajdalmasan gyönyörü valahogy az egész...
nem lepheti el soha
a Múlt szelid gyilkosa:
a Feledés

Oh... Hát sírsz? Csak az Éj ért véget
s a vöröslö Hajnal int
Te holnap karjaimban alszol
es holnaputan megint
s mire a heves szenvedély lángja kicsit lejjebb apad
uj kis életeket nevelhetünk
de ez az ejjel mindig velünk
örökre velünk marad...