Thomas Hardy

Azután

Ha a jelen kapuja már lezárta félénk utamat,
s víg szárnyként üdezöld selyemleveleket
lenget a Május, a szomszéd mondja-e majd,
„olyasvalaki volt, ki észrevette ezt”?
 
Ha szürkület hív el, mikor, mint néma szemhéjvillanás,
a széltépett hegyi bozót árnyaiból
előbukkan az ölyv, azt véli a vadász,
„e látványt élete során ismerte jól.”
 
Ha pilleteli, langyos éj sötétjében búcsúzom,
míg lopva szeli át a sün a pázsitot,
azt mondják, „az volt a célja, hogy az ily ártatlan lényeket ne érje bántalom,
de értük nem sokat tehetett; s most halott.”
 
S ha békém eljötte után kiállnak majd a kapuba,
s rájuk ragyog a tél csillagsűrű ege,    ’
eszükbe jut-e, kik arcom nem látják már soha,
„nyitva volt az ilyen csodákra a szeme”?
 
S mondja-e valaki, ha az estben értem szól a harang,
s kongásába futó szél hasít szünetet,
míg nem kél újra, mint új harangé, a hang,
„nem hallja már, de míg élt, észrevette ezt”?

_{/Hárs Ernő ford./}