Mr Mustard Creative Commons License 2021.01.21 0 1 39698

A tagok közül magasan McCartney a kedvencem amióta csak ismerem őket. Amennyire lehet, próbálok elfogulatlan és tárgyilagos lenni vele kapcsolatban. Azt hiszem, ez rajongói szinten valamelyest meg is valósul, egy kívülálló szemében nyilván fanatikusnak számítok.
Szinte minden muzsikát szeretek, amit az elmúlt 50 évben kiadott. Természetesen van amit jobban, van amit kevésbé, de egy átfogó, mindenre kiterjedő tetszési listát biztos nem tudnék felállítani Még úgy sem, ha a korszakait különválasztva kellene rangsorolnom azokon belül a lemezeit.
A Tug of War óta jelenidőben ismerkedtem meg a lemezeivel, gyakorlatilag mindet rongyosra hallgattam a megjelenésük után. A történelmi távlat természetesen letisztította a hozzájuk való viszonyomat, így aztán mégis csak elmondhatom, hogy vannak köztük jobban és kevésbé preferált lemezek.
Az 1970-nel kezdődő és a Wings végével záródó korszakból számomra az At The Speed of Sound lóg ki lefelé (a sok nem általa előadott töltelék szám miatt), a Ram pedig felfelé (egyébként talán meglepő, de nekem a McCartney III valamiért leginkább ehhez hasonlít). De a főbb kedvenceim között van a Red Rose Speedway és a Band on the Run is. Érdekes, hogy a Red Rose Speedwayt sokáig nem sokra tartottam, kb. az elmúlt 10 évben szerettem meg. Szintén az utóbbi pár évnek köszönhető, hogy ez eddig kimondottan gyengének gondolt Wild Life-ot és London Town-t is megszerettem. A korszakból még nem említett lemezeket mindig is szerettem, nincs ez másképp ma sem.
McCartney II-val semmi bajom, de nem tartom akkora durranásnak, mint ahogy manapság szokás. A Tug of War számomra különleges lemez, mint írtam ez volt az első, amit a megjelenésekor ismertem és szerettem meg. Sokáig ez volt számomra a No. 1 McCartney lemez, mostanság azért árnyaltabb a kép. A Press to Play-t szerettem, nem szerettem, most éppen szeretem (igaz az A oldal utolsó két nyálas számáért kicsit kevésbé lelkesedek). Most jön a kakukktojás. A 89-93 közötti korszakát nem szeretem, nagyon keveset hallgatom. Egyszerűen nem tetszik azok hangzása, valamint az akkori kísérő zenészeinek játéka, stílusa. A Flowers in The Dirt-öt még elviszik a hátukon a slágerek és a néhány rejtett gyöngyszem (mint pl. a Distractions), de pl. egyben ezt a lemezt nagyon nehezemre esik meghallgatni. Az Off the Ground-ra ez hatványozottan igaz.
A Flaming Pietól napjainkig tartó időszak valamennyi lemeze közel áll hozzám, talán a Chaos and Creation-t nem szeretem annyira mint a rajongók java része. Az utolsó Fireman lemezt imádom, különösen a Sun is Shininggal kezdődő második felét. Számomra ez a legjobb muzsika, amit a Beatles utáni időben valaha lemezen kiadott.
A New-val kezdődő öreg Paul korszakban egy feladatom volt, megbarátkozni az énekhangjának korlátaival. Ma már egyáltalán nem zavar és őszintén élvezni tudom a legutóbbi 3 lemezét. A McCartney III még annyira új, hogy nem tudom megmondani, melyik polcra kerül majd pár év múlva. De annyi biztos, hogy néhányakkal ellentétben, nem csak 5-6-szor, hanem már vagy 50-szer meghallgattam a megjelenése óta és egyelőre nagyon élvezem.