Weöres Sándor: Öregek

 

Kodály Zoltán mesternek

 

Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé –

vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban –
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizüen –

nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

 

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
“Jó napot, bácsi.”

 

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

“Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni…”

 

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

 

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

 

És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata –
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

 

“No gyere, tedd le.”

 

 

 

Nem, nem, nem! Hetven éves vagyok, de nem vagyok ilyen. Nem, nem, nem!  Én még nem akarom letenni.