"Összefoglalva: egy mélyebb „merítés” a múlt, és persze a tudomány kútjából megmutathatja, hogy a korai szabir-magyarság ott rejtőzhetett már a bronzkori, pre-árja, pre-szkíta Szintasta- Andronovó környezetben, s csak jóval később, meglehet csak a szabirok elköltözése, AD 800
után, megfogyatkozva csatlakozhattunk az ogurokhoz, akiknek „hungár” nevünket is köszönhetjük (tör. oq ar = nyíl nép, on-oq-ar/onogur = 10 nyíl népe), s akik a hun-rokonságot közvetítették, s katonailag jelentősen hozzájárultak, hogy kivívjuk helyünket Európában. Ezt a hun-rokonságot
érthetően felnagyította Kézai Simon, IV. (Kun) László király udvari krónikása (1285 k.), bevallottan külföldi szerzők művei nyomán, míg a saját, úgy tűnik székely adatai a 7. századi „első honfoglalókra” vonatkoznak, az ogur-hun, Attila-utód „Csabára”, azaz Kuber csobánra, aki egy ideig az avar-hunok ispánja volt, s vele jöhettek a székelyek a kárpáti hazába, majd őt várták vissza Görögországból, ahogy ez a „Csaba királyfi” mondájában megjelenik (Anon. 45, Kézai 20-21, ld. a perzsa Vahram Csoben, de a türkök is használták a csobán = ispán tisztségnevet, és az avar korban átvették a szlávok, zsupán alakban). Mindezek az „útjelzők” hitelesen mutathatják a magyarság őstörténetének fontosabb szakaszait az uráli-kazahsztáni bronzkortól kezdve, a honfoglalás előtti századokig, ebben az irányban érdemes folytatni a további kutatásokat, mind az Urálon túl, mind pedig Transzkaukáziában."

Z. Tóth Csaba: „Erődvárosok Országa” az Uráltól keletre