Boda Edit

Hortenzia
 
Kétéves hortenziám maréknyi földben áttelelt,
gyöngyzöld leveleivel ékesen gázolt a tavaszba.
Virágot még idén sem hozott volna,
viszont szép reményeket ébresztett a kertészben,
ki országhatáron is áthozta száznál több cserepes növényét.
Ez a pesti bérház nem kedvez nekik, bár van pár ellenálló.
A gyöngyike, a muskotályzsálya és az orvosi.
Ternye, levendula, sásliliom, illatos szegfű, kétféle lonc.
Macskamenta, oroszlánszáj és a ginkgo. Aranyvessző.
Kasvirág, margaréta, csodabogyó. Kőtörőfű. Egy tő eper.
Fenyőcske, borostyán, eper-, ananász-, banán- meg marokkói menta.
Leander, mexikói petúnia. A hortenziám. És a többiek.
 
Nagyszombat volt. Öntözni szinte már naponta kellett.
Lenka segített, kivitte a vizet, hogy rossz porcaim ne lázadozzanak.
És hogy velem jött, ez volt szerencsém.
Nekiláttam, az összezsúfolt növények közé be se néztem.
Feldúlt, hogy a kis hortenzia majd’ minden levelét lerágták.
Valami hernyó, gondoltam, bár zsebkertünket
ez évben egy sem dézsmálta még. Morgolódva öntöztem.
Az ott mi, kérdezte irtózattal Lenka, mi lenne, mondom,
hát mi is lehetne, mi az, hogy mi, mégis, miről beszélsz te.
A sarokban furcsán elnyúló, hosszú, tar farok.
 
A gang kovácsolt vas korlátja alatt kifelé fordult.
Ilyen farkat már láttam. Ugyancsak fényes nappal.
Egy udvar közepén. Egy másik országban.
Egyáltalán nem jellemző rájuk a nappali élet.
Most déli fényben itt. Ez inkább barna, süldő.
Ama régi hatalmas volt, öreg és szürkés-fekete.
Az is gubbasztott napvilágnál.
 
2020. április 11-dikén, ezen a költői Nagyszombaton,
alig két lépésre tőlem ünnepi gyászba dermedve
pisszenés nélkül ült a hortenziadézsmáló.
 
A kovid19 miatt kihalt a máskor zajos környék,
se dübörgő zene a lebujokban, se non-stop dühöngő külföldiek.
A zsúfolt Király utcán kínlódva mindig azt kívántam,
bárcsak pucolnának már el valahova ezek a tülekedők.
És most meglett, ám valahogy mégsem tudtam örülni.
Az emberek eltűntek, az állatok keresztül-kasul
szaladgálhattak a városban. A város alatt.
 
Seprűvel kell távozásra sarkallni, vélte a férjem,
repüljön le a hullámlemezzel fedett udvarra,
alattunk senki sem lakik. Ellenkeztem.
Rohantam a szembeszomszédhoz, kopogtam az ajtaján, semmi,
kopogtam az ablakán, semmi, kopogtam egy másik ajtón,
onnan végre segítőkész ember dugta ki a fejét.
Majzik úr éppen nyitott ablaknál hallgatta Bach orgonaműveit.
Nagyon régóta lakik ebben a házban. Hogy látott-e itt már ilyet?
Utoljára gyerekkorában, mondta, az 1950-es években.
Ad egy telefonszámot, hívjam az ügyeletet.
Az illetékes óriásit röhögött, kérem szépen,
hát most már jön a húsvét, persze a régi bérházak,
intézzék el, dehogy harap, igen, seprűzzék csak meg,
hogyne szólnék a közösképviselőnek, rendes ember.
 
Megfordulva várt. Kába volt a ciános levelektől.
Feketén csillogó gombszemét nehéz felejteni.
 
Gondoltam, megkérdezem közvetlen szomszédainkat,
az ukrán vendégmunkásokat, találkoztak-e már vele,
szólok, vigyázzanak, az ajtót tartsák csukva.
Egyikük épp indult. Mutogattam a sarok felé.
Se magyarul, se angolul nem értett,
nyakát nyújtogatta, belépett a növények közé,
mire az állat beiszkolt egy fapolc alá.
A fiatalember szinte elmosolyodott,
és mire lakótársát felvilágosította,
már tényleg mindketten mosolyogtak.
Fényes fémrudat hoztak, talán egy porszívó csövét.
Párat visított. Bach zenéje búgott.
 
Vér sem maradt utána. Csak exkrementum.
Néhány nap múlva az ukránok elköltöztek. Üres a szomszéd lakás.
Ajtajánál ázsiai fazekas darázs bölcsőt épített a falra.
A bérházban csapdákat helyeztek ki. Elszaporodtak a pókok.
Most éppen egy galamb sétálgat a gangon.
Hortenziám is elpusztult azóta, mintha bűn terhelné.
Holott.