Talán megérdemel a Duna TV annyit, hogy bepasztázzam az idevonatkozót:

Magyar Nemzet:

„A magunk útját járjuk”

A legjobbnak ítélt kulturális tévéadó díját, a Camera-díjat vette át csütörtökön Franciaországban Sára Sándor, a Duna televízió elnöke. A rendezvényen jelen volt Frederico Mayor, az UNESCO fôigazgatója is. (A Camera az UNESCO-n belül muködô egyesület, amely évente díjakat adományoz a legjobbnak ítélt kulturális tévétársaságnak, a legjobb internetes megjelenésnek, a legjobb CD-ROM-nak és a legjobb filmmuvészeti fôiskolás filmjének. Egy éve a japán NHK, ’97-ben pedig a mexikói Canal 22 kapta meg ugyanazt a kitüntetést, amelyet most a Duna televízió.)
– Többéves küzdelmes lét elismerése ez a díj – mondja Sára Sándor, a Duna televízió elnöke –, és annak az elképzelésnek is, amit kezdettôl fogva vallok: a televízió kulturális missziója mindennél fontosabb. (Talán még hírközlô szerepénél is fontosabb – fuzi hozzá a merész állításoknak kijáró csibészes mosollyal. Aztán érvel is: ha megnézzük valamennyi tévéhíradót, elolvassuk, meghallgatjuk az újság- és rádióhíreket, az a képzetünk támad, hogy pontos tudomásunk van róla, mi történik a világban. Aztán eltelik néhány évtized, esetleg néhány nap – mi itt Kelet-Közép-Európában igen jól megtanultuk ezt –, és kiderül, hogy félretájékoztattak vagy rosszabb esetben félrevezettek bennünket. Életünk mélyebb összefüggéseirôl jóval pontosabb tájékoztatást adnak az értékek mentén szerkesztett kulturális musorok, mint a többnyire a felszínen maradó, gyártónak és nézônek egyaránt roppant „idôigényes” politikai, társadalmi, gazdasági tudósítások. E meghökkentô kijelentés hatását a hírlapíró arcán megpillantva, azt is hozzáteszi okfejtéséhez Sára Sándor, hogy ô azokat az arányokat nehezményezi, amelyeket a tájékoztató és a kulturális programok között kötelezô betartani. A szükséges és még hatásos tájékoztatást a jelenleginél sokkal szukebb terjedelemben és jóval takarékosabban is meg lehetne oldani, mondja, s ily módon több teret, idôt, pénzt lehetne szánni a muvészi fogantatású muvekre.)
Aki rendszeres nézôje a Duna televíziónak, jól tudja, nem véletlenül lett az év legjobb kulturális tévéadója a Duna, amelynek egyik legnagyobb erôssége filmkínálata. Jóval több színházi közvetítést is sugároznak, mint nagyhangú rokonaik. Sára Sándor szerint muvészeti programjaikat szaporítani is lehetne (például a határokon túli színházi bemutatókról hozott felvételek sokaságával), és nem tettek le arról sem, hogy önálló tévéjátékokat gyártsanak.
– Az UNESCO-kitüntetés vajon annak a tudatosan vállalt szerepnek is szól, amelyet a Duna televízió a határainkon túli magyar muhelyek népszerusítése érdekében vállalt?
– Remélem, hogy igen – hangzik a válasz. – A Duna televízió teljes tevékenységi körét fölmérték azok, akik a Camera-díjról szavaztak. A teljességhez pedig a mi esetünkben az is hozzátartozik, hogy a határokon túli magyarság életérôl is számot adunk. Ezt a feladatot nem lehet csupán rövid hírekkel elintézni, ehhez mélyre ásó riportok, dokumentumfilmek is kellenek.
– Fennállásuk óta egyre hangosabban zúgják ellenfeleik, kevés a nézôje a Duna televíziónak, bizonyos musorainak alig egy-két százalék.
– Egy mu hatása nem mérhetô számszeruen. A Duna televízió bizonyos körökhöz azért áll közel (azokhoz, akik gyulölik a reklámot és az olcsó szórakozást), mert más, mint a többi. Sokan pedig éppen emiatt idegenkednek tôlünk.
Megalakulása óta e kettôsséggel küzd a Duna televízió: szeretnének színvonalasabb és jellegzetesen kelet-közép-európai tévét szerkeszteni, ugyanakkor – megriadva a kritikáktól, a nézettségi adatoktól – megpróbálnak hasonlítani is a többi tévéadóhoz. Az indulás nehézsége is eleve meghatározta musorstruktúrájukat. Kezdetben azért sugároztak sok filmet és stúdióbeszélgetést, mert nem volt saját gyártású musoruk, nem voltak eszközeik. Szakembereik se nagyon.
– E rangos kitüntetéssel a tarsolyukban megmaradnak a saját maguk által kijelölt úton, vagy igyekeznek belesimulni a kis magyar médiadivatokba?
– A magunk útját járjuk. Jól szemléltetik e szándékunkat nemrégiben elindított új musoraink, a Talentum, a Tükör. Az egyik a méltatlanul feledett magyar tehetségeket mutatja be, a másik az érdeklôdési köreinkbôl – ki tudja, miért – kikerült történelmi periódusokat, intézményeket, közösségeket, élethelyzeteket. Csupa olyan tudnivalót hoz tehát mind a kettô, amit ha mi, magyarok nem népszerusítünk, senki más nem teszi meg helyettünk. Ez a két új musortípus egyébként az ifjú Duna televízió megújulási készségét is jól példázza. A munkatársak és szerkesztôségek pályázatok révén készítik a Talentum és a Tükör egyes adásait: annak a produkciója kerül adásba, akinek a legeredetibb ötletet a legjobb formában sikerült megvalósítania. Hogy senki se nézi a Duna televíziót? Ez kitaláció. Az egyes musorokat vizsgáló „nézettségi mutatók” körülbelül olyan hitelességgel „jönnek össze”, mint a politikusainkat rangsoroló népszeruségi listák. Nemrégiben járt a moldvai csángók közt a Duna televízió stábja, e vidéken szinte megszólalni is tilos magyarul. Jóval többet tudnak mégis a Duna televízióról, mint ahogyan az ember gondolná.
– Elhallgattatja vajon azoknak a kórusát ez az elôkelô díj, akik azt ismételgetik: be kell „tagosítani” a Magyar Televízióba a Duna televíziót?
– Furcsa hasonlattal felelek e kérdésre. Brekegnek a békák a tóban. Hirtelen a levegôbe röpítenek egy petárdát. Rövid idôre elhallgat a békák éneke, majd mintha mi sem történt volna, brekegnek tovább.
– Ezerfajta konfliktustól szabdalt térségben járnak-kelnek a Duna televízió forgatócsoportjai, s – egyetlen sajnálatos hazai incidenstôl eltekintve – nem kerülnek viszontagságos helyzetbe.
– Mert mindig igyekszünk objektívek maradni. Semmi mást nem mondok munkatársaimnak, ha háborútól, belviszálytól, gyulölettôl dúlt országba indulnak, csak ezt: tisztességesen dolgozzatok! A legnagyobb kulturális értékek által, egy József Attila, egy Illyés Gyula gondolatainak az átszivárogtatásával próbálunk meg mi itt, a Dunában politizálni, jövôt építeni, új értékeket teremteni.

Lôcsei Gabriella