Idegeidben azt a lobbanast,
tudod, melyiket a villamcsapast,
amely megolvasztott, megvakitott
s egy percre a csillagokig tagitott
s az utat kozben, mely landként sodort
és mind a jot, ami elotte volt
s az utozengést, mely oly lankatag
zsongatta még ajult tagjaidat,
mondd, a zuhogo, gorcsoldo varazst,
testedben azt az édes robbanast,
azt a legfobb, kozos pillanatot,
melynek nevet még senki nem adott,
hacsak nem vallas, s amelyben velem
egyutt haltal-szulettél, gyermekem,
mondd, de csak ugy mond, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet s tarsait
(ne is szolj, elég ajkad mosolya) -
el tudnad felejteni valaha?

Szabo Lorinc