Lázár Bence András

Anya, kilencvenhat

Anyám aztán elfelejtett visszafelé
számolni, naptárt sem vett többet.
A kinőtt ruhákat egytől egyig odaadta
valakinek, akinek még szüksége lehetett
rájuk, csak egy pár cipő maradt, jelképnek.

Ezt te hordtad fiam, magyarázta.
„Ezt te hordtad, amikor még kék volt az ég,
amikor még épp, hogy csak, a lábadat, mint
kezdő egy billentyűt a zongorán, úgy tudtad
mozgatni.” Azóta itt lóg a kilincsen.

Kilencvenhat lehetett, téli ősz, november vége,
az ég szürke, mint az a pianínó, amin anyám tanult
meg játszani. Ő a harmadik emeleten, méhében
a húgommal. A klinikakertben vödrökbe szedték a diót.

Én apámmal a nappaliban, otthon. Elmesélte, hogy
anyám, mennyire finoman, mint két lepedő elcsúszása
egymáson, tudott játszani, és hogy két kis balettcipőt
tartogat a szekrényben.

Kilencvenhat lehetett, a levegő nyirkos, mint
két összeszorult test, anyám a harmadik emeleten.
Csak hat és félhónapos volt, sajnálom. A kertben tovább
szedték a diót.

A kinőtt ruhákat aztán egytől egyig odaadta
valakinek, akinek még szüksége lehetett rájuk,
csak egy pár cipő maradt. Az ég megszűnt kék lenni,
és eltűntek a dátumok.

A nappaliba aztán visszahozatta
a pianínót, azóta rendszeresen félreüti
a billentyűket.