PARANCS JÁNOS

A KIVÍVOTT MAGASLATON

                    A 80 éves Vas Istvánnak

Kevés ami tudható,
és kevés ami remélhető,
elfonnyadhat a virágzó,
fiatal cserje is,
lángot vethet,
szikrázva föltámadhat
a holtnak hitt rózsatő

Ki vagyok én? kérdezi
nyiladozó értelmével a gyermek,
ám egyértelmű válaszra nem lel,
megvénülve se láthat
csak imbolygó mécsvilágot,
beomló falak közt parázsló,
reszketve kihamvadó csillagot

A bőven ömlő források kiapadnak,
a dúsan megrakott magtárakból
a gabonát - csontról a húst -,
csipegetik láthatatlan csőrök,
föl-fölbukkan már a váz is,
a veszendő, pőre szerkezet

Bolond volna mégis, aki most hátrálna,
aki föladná kivívott magaslatát,
e kopár fennsík az ég elérhető,
legalsó lépcseje, a semmi várfoka,
onnan belátható a világ kicsinyes,
céltalan és önző torzsalkodása,
onnan már megbocsátható tévedése