Siker vagy kudarc a vb-ezüst?
Ma már tudjuk, hogy a magyar sport eddigi legnagyobb és legismertebb sikere, mégis kudarc. Nemcsak az azt követő hihetetlen hazai letargia miatt, hiszen azt feledtethették volna újabb sikerek. Hanem a hosszú távú következményei miatt. Akkor ugyanis évtizedekre kiesett a labdarúgás a politika kegyeiből, és hiába maradt még sokáig a legnépszerűbb sportág Magyar­országon, látványos volt a visszafejlődés, miközben a világban éppen ellentétes utat járt be a futball: a televízió megjelenésével új dimenzióba lépett, ugrásszerű fejlődésnek indult. Nálunk – örök jelképként – félbemaradt az addig nagy lelkesedéssel és politikai konszenzussal épített Népstadion, amelyet soha többé nem fejeztek be (talán majd most, ki tudja, hányadik nekifutásra…). A focikudarc ráadásul végképp kiábrándította a magyarokat az elnyomó kommunista diktatúrából, és az általános letargia egyre több történész szerint gyorsította fel az ’56-os forradalomig vezető folyamatokat (míg az NSZK-ban hatalmas lendületet adott a gazdasági fejlődésnek, újjáépítésnek). A forradalom leverése után a legtehetségesebb edzők, játékosok emigráltak, a teljes ifiválogatott Nyugaton maradt 12 ezer további igazolt játékossal együtt, az itthon maradottakat pedig magába zárta az álamatőr, belterjes, az elit által lesajnált és megvetett, egyre züllő futballközeg.

Miért vagyunk oda egy csapatért, amely tulajdonképpen a kommunista propaganda eszköze volt? Illik-e rajongani a Rákosi-rendszer sztárjaiért?
Fontos tisztázni, hogy Bozsikékat nem Rákosi Mátyás tanította meg futballozni, és még csak nem is Sebes Gusztáv. Az ő nemzedékükben öltött testet, teljesedett ki az egykori Monarchiában megalapozott „dunai futballiskola”, a kezdetben polgári szórakozást jelentő futball elterjedésével immár vidéki és munkásszármazású gyerekek tömegeiből ömlöttek a tehetségek, köszönhetően főleg a két háború közötti, Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez köthető, a hazafias oktatást és testnevelést magas szintre emelő ifjúságpolitikának. A kommunisták csak kihasználták a sport hihetetlen népszerűségét, társadalmi beágyazottságát és a háborús és migrációs veszteségek ellenére is hallatlanul nagyszámú hazai sporttehetséget. A nemzeti stadion megépítése például minden párt programjában szerepelt (amikor voltak még szabad választások a háború után), de a kommunisták aratták le a babérokat, és a nép lelkesen özönlött társadalmi munkában építeni a mindenki által óhajtott Népstadiont. Ne felejtsük azt sem, hogy a két világháborúban legyőzött, kisemmizett magyarságnak a határokon átnyúlva adta vissza az önbecsülését az Aranycsapat valóban világszerte ünnepelt sikersorozata, a magyar Himnuszt pedig jószerével csak a válogatott meccsen lehetett nagy tömegben együtt, büszkén énekelni. Mindez hatalmas mértékben növelte a futballisták felelősségét és népszerűségét, egyáltalán nem csak a rezsimet támogatók körében. Bár ideig-óráig (az elveszített világbajnoki döntőig) valóban nagy politikai támogatást kapott a sport és főleg a futball ügye, valójában egészségtelen, életképtelen rendszer volt ez, amelyben a játékosokat – megfelelő fizetség hiányában – csempészésre kényszerítették, zsarolhatóvá tették, a válogatott védő, Szűcs Sándor kivégzésével megfélemlítették. Az átlagemberhez képest sokkal jobban éltek, de a külföldi futballsztárokhoz képest nevetségesen kevés pénzért játszottak, és a terror az ő családjukat, baráti körüket, sőt sokszor őket magukat sem kímélte. 1954-ben, a vb-döntő után pedig egyszerűen ejtették a csapatot. A futballrajongó Farkas Mihály ellenlábasa, az Aranycsapat sikerei idején bebörtönzött Kádár János egyre nagyobb hatalomra tett szert a kommunista párton belül, a játékosokat zaklatták, Grosicsot, Czibort letartóztatták, eltiltották, a megígért dél-amerikai túrát lefújták, az addigi kiváltságokat visszametszették, és a Politikai Bizottság kimondta: a futballal szemben más sportágakat, a labdarúgókkal szemben más sportembereket kell támogatni. 1956 után végleg ez a szemlélet lett uralkodó, és a futball ügyét különösen kényelmetlenné tették az emigránsok sikerei, az Aranycsapat – az uralkodó politikai hatalom számára – minden szempontból kellemetlen emléke.