V43 1279 Creative Commons License 2020.12.26 0 5 73473

Zentralalpen: (Jägersee-)Tappenkarseehütte-Feldseescharte(-Mallnitz)

 

A 2020-as szezon negyedik és egyben utolsó alpesi túráját a 3-as kötet útvonalán követtem el. Az eredeti elképzelés szerint a szakaszhatárt jelentő Tappenkarseehüttétől mentem volna a Zittelhaus alatti Kolm-Saigurn nevű helyig (73 vagy 75 km), az optimistább verzió szerint pedig Heiligenblut (Szentvér) falucskáig (79 km). Kolm-Saigurn felé leereszkedni két úton lehet a Zittelhaustól, visszafele haladva a Zentralon, majd a Rojacherhütténél le (ez 7 km), vagy a Goldzechkopfon át egy neccesebb és gleccseresebb úton (ez pedig 9 km), a két variáció között 2 km a különbség utóbbi javára. Ezen kívül a Zittelhaustól a Zirmsee-ig történő leereszkedés volt még kérdéses a Kleinfleißkees gleccserén keresztül (reméltem, hogy olyan havas lesz mint az előző túrán a Brandner gleccser a Mannheimer hütte előtt). Elvileg ezt is el lehetett volna kerülni a Goldzechkopf-Goldzechscharte felé, de ezt a lehetőséget csak az online mapy.cz térkép jelzi, a papír alapú nem. Szóval tervek voltak, a Zittelhaust szerettem volna már régóta megnézni: a Hoher Sonnblick 3106 méteres csúcsán áll a Keleti-Alpok legmagasabban fekvő meteorológiai állomása, később egy menedékház is épült itt, ezt nevezik ma Zittelhausnak. Képek alapján is tetszett ez a holdbéli tájon álló épületegyüttes. Ami a túra kezdetét illeti, a Tappenkarseehüttéhez a leggyorsabb eljutás a tőle jócskán lejjebb található Jägersee-től lehetséges (Vadász-tó). A Jägersee 1100 méteren van, azaz 720 méter szintet kell leküzdeni egészen pontosan 8,9 kilométer távon. Egy kilométerrel és 300 méter szinttel jobb ajánlat, mint Hüttschlag-Karteis felől felmászni és azt az útvonalat harmadszorra is bejárni. Szállást sehol nem foglaltam előre, pár érdeklődő email-t küldtem, ezek közül csak a Hannoverhaus, a Duisburger hütte és a Zittelhaus válaszolt. A Hannoverhaus 32 eurót kért volna csak az alvásért, ezt lehetőleg szerettem volna elkerülni, a másik két hely pedig teltházat jelzett vissza a kérdéses napokra. Ami a szakaszolást illeti a második nap nézett ki a leghúzósabbnak: A Tappenkarsee-tól el kellett jutnom egészen az Osnabrücker hüttéig, ez nem kevés szinttel és 25 km táv teljesítésével volt elérhető, a korán kelés és a késői érkezés garantált volt. Rögtön ezüstérmes lett a harmadik nap, ahol is a táv nem volt túl nagy, de a szint igen: ide terveztem egy kitérőt az Ankogel 3252 méteres csúcsára, ezzel felállítva a legújabb csúcsrekordomat. A negyedik nap nem tűnt vészesnek, az ötödikben megint csak több szint volt várható a Sonnblickre való felmászás miatt, a hatodik nap főleg a leereszkedésről (vagy így, vagy úgy) és a hazaútról szólt volna. Az első nap, amelyre vastagon esőt írtak pedig elment az utazással és a Tappenkarig tartó „rezsimenettel”, ott nem volt elképzelhető hosszabbítás, a hüttében kellett aludnom. Végülis 52 kilométert mentem a 3-as kötet útvonalán, ez még kiegészült a 9 kilométeres első napi menettel, a csúcskitérő 2x2 kilométerével, valamint a Feldseescharte-Mallnitz állomás 11 kilométerével, tehát összesen 76 kilométert tettem meg az 5 nap alatt, kb 4 kilométerrel többet, mint az előző, feldkirchi túrámon.

 

Mint említettem 2 nappal később jött csak el a tervezetthez képest az indulás ideje. Miközben tekertem ki az állomásra jutott eszembe, hogy a maszk meg otthon maradt…anélkül már nem lehet menni kb sehova. Gyors hátraarc, édesanyám segítségével gyorsan megoldottuk a dolgot, de így is leizzadt háttal szálltam fel a 9:07-es oroszlányi személyvonatra. Tatabányán átszálltam az érkező Railjetre, amelyen Salzburgig utaztam. 345-ös forintos árfolyamon számolva (már most is álom kategória) 13559 forintba (39,3 euro) került az előreváltott félárú menetjegyem. A határátlépés után már egyre inkább látszódott, hogy a beígért esőből lesz is valami. Salzburgban átszálltam a 14:51-es személyvonatra Schwarzach felé, melyen St. Johann im Pongau állomásig utaztam. Útközben hol esett hol nem, közvetlenül St. Johann előtt kezdett rá, mondom remek.

 

1. Sankt Johann im Pongau állomás, mely a korábbi túrákról már ismerős, átszállás esőben

 

Az állomásépület közvetlen közelében lévő buszmegállók közül most a város felőli irány felé kellett állnom, az érkező busz sofőrje felhúzatta a maszkot az orrom hegyére. Oké, hogy szabály, de ő meg indulás után rögtön le is vette az ott használatos plexi pajzsot a fejéről, hát mondom ezért érdemes volt hisztizni.  Hegyoldalban kapaszkodtunk fel Wagrain városába, majd folytattuk az utat Kleinarl felé. Útközben jött válasz a Hannoverhaustól, hogy egészen biztosan csak az alvásért kérnek 32 eurót. Tehát jól érti a kedves olvasó: 11 ezer forintért én viszem a hálózsákot, matracom is van, valószínűleg a fürdés külön tarifa lenne, szóval igazából 4 falért és egy tetőért kérnek el ennyi pénzt. Az egyik jelentős költségtényezőt, az ágyneműmosást ugye teljesen kivettük a képletből. Szeretek normálisan pihenni két túranap között (meg amúgy is), de azért ezt már sokalltam, eldöntöttem, hogy ha van rá mód és nem jön semmi rendkívüli közbe, akkor haladok tovább majd a következő alkalmas szálláshely, a Mindener hütte bivakháza felé. Így mondjuk a második és harmadik nap is húzósra lett tervezve, de cserébe a negyedik nap lazábbnak ígérkezett. Az eső elállt közben, de látszódott, hogy elég egy hajszál és újra rákezd. Pár perc késéssel, 16:57-kor szálltam le a Kleinarl külterületén lévő Jägersee-nél, azaz magyarul Vadász tónál. Pár család és kiránduló mászkált a partnál, de nem volt vészes tömeg. Az egyik faház ajtajánál túramozgalmi pecsét található. Csináltam pár képet a szép fekvésű tóról, majd neki is vágtam a túrának, jó lett volna minél kevesebb esős kilométert begyűjteni.

 

2. Jägersee, azaz Vadász-tó, 5 napos túrám kiindulópontja

 

A keréknyom a tó mellett vezetett, jócskán megáradt patak szomszédságában, majd a felfelé vette az utat. Jó lett volna egy kis időt és fáradtságot nyerni, két közeledő autó felé tettem erőtlen stoppolási kísérletet, de mindkettő elhaladt mellettem. Mondom sebaj, nem időre megyek. Arra lettem figyelmes, hogy már a második autó fordul meg és jön visszafelé, ki is derült pár perc múlva az oka, az egyik patak kiáradt és az útra folyt. Nem volt vészes, én mondjuk bele mertem volna menni, de mivel két lábon voltam, így nem kellett ezen töprengenem, pár ugrás után a túloldalon voltam már. Nem sokkal később az egyik visszafordult autó sofőrje ért utol, német srác volt, a családját a kocsiban hagyta és eljött a gyerekének pecsételni az igazolós térképére. Mint kiderült a tónál lévő pecsét is ide tartozott: egy Wagram-Kleinarl környéki kisebb túra igazolásául szolgál. Jobb kézre egy elhagyatottabb gazdasági épület látszódott, majd nemsokára emelkedők után érkeztünk meg egy parkolóba, amely a kövesút végét jelentette. Térkép alapján én abban a tévhitben voltam, hogy végig keréknyom van a Tapperkar tóig, de csak egy szélesebb ösvény képe zavart meg a műholdképen. A srác pecsételt a Schwabalm nevű pecséttel, majd elköszöntünk, én pedig a kezdődő esőben elindultam felfelé továbbra is a 722-es számú útvonalon haladva. Először fenyvesben vezetett az utam, majd egyre ritkult az erdő és hegyoldalban vezető ökörhugyozás ösvény következett. Az egyik patakátkelésnél kénytelen voltam levenni a bakancsomat és mezítláb átgázolni a vízen, hát kibírtam röhögés nélkül a kb 10 fokos víz élményét. Megvolt tehát az első nehézség, sejtettem, hogy nem lesz ez egy könnyű túra, de ekkor még nem tudtam pontosan, hogy egy hosszú lista első tétele került kipipálásra most. Folytattam a lehangoló ködben vezető utat felfelé, majd egy utolsó patakátkelés után érkeztem meg a Tappenkarsee északi végéhez. Itt már jött valahonnan egy keréknyom, de hamar véget is ért, mivel a hütte felé vezető útvonal első része kb 1-1,5 méter széles sávban halad a jobb oldali sziklák és a víz között. Misztikus volt a pár méteres látótávolság a tó mellett, némi széllel fűszerezve. Hát nem így képzeltem a viszontlátást egy szűk hónap után. Elhaladtam a kihalt Tappenkarseealm faháza mellett, majd az itt-ott medréből kilépő tó mellett haladva, kissé már vizes bakanccsal érkeztem meg a Tappenkarseehüttébe.

 

3. vízből nem volt hiány, útátmosás

4. széles ösvény a Schwabalm után fenyvesben

5. misztikus túra, felkészítés a másnapi ködre

6. Tappenkarsee előtt

7. Tappenkarsee mellett haladva, nem így képzeltem a viszont látást egy hónap után

8. Tappenkarseehütte, ezúttal a másik irányból érkezve

 

A Vadász tótól 720 méter szintet tettem meg 9 kilométer alatt. Azzal a naiv gondolattal mentem be az házba, hogy minden ujjamra jut majd szabad szoba, hát nagyon nem! Teltház volt! Igen, hétköznap, pocsék időben is. Kérdeztem a főnököt, hogy most mi legyen, természetesen a közös hálóteremben alvást ezúttal is kizártam. Már nézegettem lemondóan a folyosókat, hogy akkor hol ágyazzak meg, mikor váratlan fordulat történt. Jött le a főnök kezében egy kulccsal és mondta, hogy most telefonáltak neki, hogy 2 ember nem jön és így lett egy szabad szoba melyet a rendelkezésemre is bocsátott! Ez volt a váratlan pozitív fordulat! Nagyon örültem, hogy nem a folyosón kell csöveznem, hanem normálisan ágyban aludva készülhetek rá a másnapi 2 szakasz 25 kilométerére, amely jelentős szinttel is párosult és még nem beszélve a hasonló terhelésű harmadik napra várható kihívásokról. Becuccoltam a kis emeletes ágyas szobácskába, amely teljesen megfelelt egy éjszakára, majd felmentem fizetni.  14+3 (alvás+melegvizes fürdés) volt a tarifa Alpenverein kártyával, amely ezúttal is baráti volt. Szerettem volna pillanatragasztót kérni, hogy megragasszam a táskámban a zsúfoltság miatt eltörött napszemüvegem keretét, de a főnök úr rendes volt és adott egy napszemüveget. Ezúton is köszönet érte, megvan most is. Fürdés után visszavonultam a szobámba, majd olvasgatással és térképnézegetéssel töltöttem el az időt (térerő nem volt) és bíztam benne, hogy az eső reggelre eláll. Jó későn, 23 óra után aludtam el nagy nehezen.

 

9. lakosztályom a Tappenkarseehüttében

 

Korán, 5 órakor volt ébresztő számomra, ezzel kezdetét is vette az első kifejezetten 3-as kötetes Zentral túrám. Összeszedtem a szárítós szobából a cuccaimat, reggeliztem, összepakoltam, majd 6 óra előtt pár perccel ismét megcsodálva a „nur für geübte Bergsteiger!” figyelmeztetést az egyik útirányos táblán, belevágtam a túrába. A hüttéről a patak mellé leereszkedve már kezdődtek a napi nehézségek sorozata: mivel a híd már egy hónapja sem volt meg és most az eső miatt megduzzadt patakon az átugrálás sem volt lehetséges, így megint mezítlábas átkelés következett kétszer vagy háromszor egymás után. Visszavéve a bakancsomat pár lépés után értem el a már harmadszorra látott elágazáshoz, amelytől már annyiszor elképzeltem az elindulást felfelé, hát most eljött az ideje. Senki nem volt rajtam kívül az ösvényen, kb 18 kilométer múlva jött szembe az első ember az úton, szóval Alpok-Tátra 1:0. Persze ehhez a taknyos idő is hozzájárult. Lelkesen haladtam felfelé, örültem, hogy reggelre elállt az eső, viszont ködbe hamarosan teljesen belementem. Pár képet még tudtam visszafelé nézva lőni, aztán már azt sem. Ez egy rövidebb részleges szünetet leszámítva a következő 10 órában így is maradt sajnos, pedig tudtam hogy szép környezetben haladok. Sokáig haladtam felfelé, majd hegyoldalban vezető végeláthatatlan ösvény következett.

 

10. "nur für geübte Bergsteiger!" (Csak gyakorlott túrázók részére!)

11. 5:58, de már úton a hüttétől lefelé

12. ominózus elágazás, avagy ahogy Sétálós kolléga mondaná: elindulás a "helyes" úton

13. visszanézve a Tappenkar felé, nem sokkal később beborított mindent a köd egy bő fél napra

14. egy random útjelző tábla, de igazából bárhol lehetett volna, a ködben nem volt sok tájékozódási fogódzkodó, viszont az utat nem kellett keresgélni sem

 

Természetesen a bakancsom már úszott, ezt utálom a legjobban az ilyen helyzetekben, ehhez még eső sem kell, elég a vizes fű és kész a „csoda”. A semmiből elém kerülő tehén jócskán megijesztett: láthatóan a területük szélét védte és miután beelőztem is egész közelről követett egészen a csorda többi tagjáig. Kissé para volt belegondolni az erőfölénybe, amely erősen a hátrányomra alakult. Egyszerű állatok ezek amúgy, nem hiába marha a nevük, de azért nem szeretem ha túl közel jönnek. Idén ez már a második hasonló élményem volt (az előző egy hónapja volt ugye a Taferlscharte-Muhreralm között a szürkületben). Magam mögött hagyva az izgalmakat vízesés hangja hallatszódott sokáig, majd a ködben egy útjelző tábla körvonalait láttam, de nem néztem meg közelebbről. Ez lehetett a Wasserfallscharte (Vízesés nyereg, 2183 m), füzet szerint 5 kilométerre és 2,5 órányira a Tappenkartól, hát mondanom sem kell, hogy később értem ide kb fél órával.

 

15. drótköteles rész, nehogy nagyon unatkozzak

16: Wasserfallscharte közelében

 

Nem volt sok kedvem a tejködben haladni, de nyilván a visszafordulás sem volt opció. Jókora kaptató vezetett fel a Nebelkarschartéra (Köd-oldal nyereg, vagy valami hasonló lenne magyarul, 2428 m), itt már legalább kecskék legeltek a közelben, akik a tehenekhez képest atomfizikusok. A ködös földrajzi név továbbra is jócskán megalapozott maradt, az ösvény lejteni kezdett, a környezetben több lett a sziklás elem. A lejtő közepén egy kis kajaszünetet tartottam, majd haladtam tovább. Amikor ködfoszlányok egy-egy pillanatra látni engedték, akkor látszott hogy egy komoly terület következik vízügyi szempontból: a Murtörl, azaz a Mura-nyereg, ahová 10:35-kor érkeztem meg (2260 m).

 

17. Nebelkarscharte, hátam mögött a hozzá tartotó Nebelkareck (2535 m) csúcsára nyílott volna lehetőség kitérőt tenni

18. Murtörl felé, éppen aktuálisan ritkább ködben

19. Murtörl/Mura-nyereg, a Magas-Tauern hegység keleti határa

 

Itt útjelző tábla, kereszt és egy síremlék található és egyben ez a hely a Magas-Tauern hegység határa (eddig az Alacsony-Tauernben vezetett az utam). A keresztre rögzített fémdobozból kivettem a csúcskönyv helyett a „nyeregkönyvet”, amiben megkerestem Sétálósék közel egy éves bejegyzését. Nekem nem volt kedvem tollat keresgélni, meg nagyon mondanivalóm sem volt, így visszatettem a helyére a könyvet. Először fals irányba indultam el, majd a helyes irányt a lábaim alatt érzett emelkedő igazolt vissza. Folytattam a jellegtelen ködös túrát tovább, először emelkedőben, majd sziklás alakzatok mellett és között tekergő ösvényen.  Az egyhangúságot egy-egy kis tavacska törte meg. Bő 2 órás lélekvesztő jellegű ösvényen haladás után először megnőttek a sziklák, majd megérkeztem az Albert-biwak alatti elágazáshoz. Bal kéz felé 7 kilométeres kitérővel érhető el a Sticklerhütte (1752 m), amely a Murtötl felől ugyancsak elérhető, így háromszög alakban haladva is lehet kényelmes szálláshoz jutni oda-vissza út nélkül, ennek ára 2x7 km és 2x700 méter szint, ami azért nem kevés. Jobbra fordultam, már nem győztem kivárni, hogy mikor pillanatom meg a bivakházat, de azt csak néhány 10 méteres távból sikerült végre meglátnom. Egy ugyancsak sokat elképzelt és várt pillanat valósult meg, még ha takony időben is. Holtpontomat kicsit sikerült felfüggesztenem a házhoz tett pár lépéses kitérővel. A Schmalzscharte alatt a sziklás hegyoldalba épített fából készült, 2444 méteren lévő bivakház egyben szakaszhatár is: itt ér véget a Tappenkartól idág vezető első 11 km, majd innen veszi kezdetét az Osnabrücker hüttéig tartó 14 kilométeres etap. Az igazelófüzet szerint 6, a Zentral könyv szerint 8 férőhelyes bivakházzal kapcsolatban elhangzik a figyelmeztetés írásban is, mely elég megától értetődő: „ Wer zuerst kommt, mahlt zuerst”, amely arra utal, hogy az ver tanyát aki először érkezik, tehát erősen véges a férőhely és mindenki ennek tudatában tervezze a túráját. Senki nem volt még a környéken sem amikor beléptem az amúgy idillikus házba: előszőr a mellékhelyiséget sikerült meglátogatnom, majd egy másik ajtón át értem egy egyszerű mosogatóalkalmatosság mellett a bivakház érdemi lakrészét. A nagyobb szobában emeletes ágyak, asztal székekkel együtt, otthagyott főzővel és egyéb tárgyakkal együtt voltak. A falakon képek és térkép valamint feszület volt található. A hőmérő szerint kint 4 fok volt, hát nem volt melegem a rövid ujjú ingemben, bent amúgy hidegebb volt a hőérzet, mint kint (1,5 fok a hőmérőn azért nehezen volt hihető bent. Pecsételtem az asztalon lévő bőröndben rejlő pecséttel, majd még kicsit nézelődtem és kimentem a házikó sarkán lévő deszkapadra leülni.

 

20. Magas-Tauern Nemzeti Park belső területét jelző tábla. A Kernzone és Ausserzone (mag és külső zóna) táblák többször váltották egymást a napokban

21. a kövek megnőttek, a sebesség csökkent

22.-23. Albert Biwak kívülről és belülről

 

Ez még csak a túrának a fele sem volt, de már jócskán kimerítő volt eddig is: a sok-sok itt-ott megbújó szint, a nehéz zsák jócskán kiszívta a fizikai, a ködös táj és a haladás érzésének minimális mivolta pedig a lelki erőforrásokat. Jó lenne egyszer itt aludni, ha nem is egyedül, de a saját társaságomban lévő emberrel/emberekkel, de mivel ezt senki nem garantálja (szép idő esetén nem hiszem, hogy nagyon sok üres éjjel lenne itt ameddig nyitva tart a ház) előre, így nem valószínű, hogy erre a közeljövőben sor kerül.  Mire újra elindultam már közel 7,5 órája jöttem, amely a füzet nettó szintidejénél közel 2 órábal több, de tudtam, hogy elég lesz az időm sötétedésig. Pár keservesen meredeknek tűnő lépés után másztam fel a Schmalzschartéra, ahol is az Unterer Schwarzsee (Alsó Fekete-tó) részleges látványa fogadott. Kicsit jobb kedvre derített, hogy a nap fele után végre látok is valamit a tájból. Lefelé drótkötéllel biztosított lejtős rész következett, majd a tó fölöttisziklás katlanban haladtam tovább, majd egy pár neccesebb pontot tartalmazó kis drótköteles mászóka következett, közben a tó körül jobbna kitisztult az idő, egy kicsit dél, délkelet felé is el lehetett látni egy rövid ideig.

 

24.-25. Unterer Schwarzsee és a második képen egy kis ízelítő a háttérből

 

De nem tartott ez a nagy panorámázás sokáig, a Felső Fekete-tó (Oberer Schwarsee) már ismét teljesen ködbe burkolózott, nem is lehetett róla értelmes fényképet készíteni. A tó melletti kőomladékos részén haladva értem el a Muritzenschartét (2386 km, 2 km-re a bivaktól), legalábbis a hellyel-közzel, mivel a Wasserfallschartéhoz hasonlóan itt sem sikerült sok jellegzetes pontos belőni a tejfölösdoboz érzetű látási viszonyok között. Innen kezdődött a bő 400 méteres szint a Weinschnabel csúcsára. Finoman fogalmazva sem volt egyszerű néhol a csupasz sziklán felfelé menni, máshol meg hófoltokon áthaladni, majd szikláról sziklára lépegetni felfelé, mindezt egy kis ködszitálással fűszerezve. Augusztus elején még masszívan maradt hó jó pár helyen a hegy északi oldalán. Nincs mit rajta szépíteni, egyszerűen pocsék volt ez a rész. A tejködben azért még a csúcskereszt látszódott, de nem mentem közelebb hozzá, ott sem lett volna semmi kilátás.

 

26. kapaszkodás a csupasz sziklákon a Weinschnalbelre, a túra egyik komoly mélypontja volt ez a rész, az igazolófüzet is kitér a bivaktól idáig terjedő nehézségekre

27. Weinschnabel (2754 m) csúcsánál

 

Minél előbb szerettem volna lejutni innen, eleinte sziklás környezetben vezetett az ösvény lefelé, majd jobban „kisimult” a terep és megszelídült a lejtés szöge. Negyed 6 után kezdett a Kölbreispeicher víztározó és a körülötte lévő hegyek kibontakozni a távolban és fokozatosan teljesen kitisztult az idő, még a nap is kisütött. Szép körpanorámában volt részem, kicsit jobb lett a kedvem is, bár a fáradtságot már erősen éreztem és egyre inkább nézegettem az órát is. A panorámából csak a Weinschnabel csúcsa volt kivétel, megőrizte a ködsapkát. A víztározó kelet felőli vége és zárógátja a Malta hotellel, valamint akörnyező hegyek is láthatóvá váltak. Az eléggé elhúzódó lejtőre végére fél 8 előtt pár perccel sikerült érnem, ekkor értem el a víztározó meleltt vezető keréknyomot. Ez jócskán több időbe telt mint, ahogy számítottam rá. Mentem tehát tovább nyugati irányba, balról a tó és a környező hegyek vonzották a tekintetet, jobbra pedig jó pár helyen a hegyről lefolyó patakok vízesést alkottak, majd belefolytak a tóba. Az 533-as jelű út kiágazásánál (Kleinelendtal felé) volt egy kapu, amin tábla jelezte, hogy innen ne számítson az ember sok térerőre. Felhívtam a barátnőmet (ő nem egyezik meg a másikkal, akit 2 éve említettem meg a beszámolóimban, szerencsére), majd a beszélgetés után a kapun átkelve mentem tovább. Balról a víztározó egyre csak csökkent és csökkent, majd véget ért, 3 lassan bandukoló tehenet is beelőztem lendületemben. Közben előtte kicsit érdemes volt hátra is pillantanom: a naplementében a táj egyik felén még látszódott a napsütés, viszont balról a hegyekből „folyt le” a köd a tó felé. Egy szép metaforát is alkottam a látványra: „a gonosz beáramlása”. Kissé elvont, de a kapcsolódó képet látva szerintem érthető lesz a hasonlat.

 

28. a ködből lassan a Kölbreinspeicher bontakozik ki

29. valamivel lejjebb és köd nélkül a kilátás

30. a víztározó keleti végpontja a zárógáttal és a Malta hotellel

31. egészen szép idő lett a nap végére

32. a víztározó mellett haladva

33. térerő (és innentől fogva internet) hiányára figyelmeztető tábla

34. naplementében balról a "gonosz" pára áramlik be a tó felé

 

Egy tároló épület-féleség mellett haladtam el, az Osnabrücker hütte már látótávolságra volt. Az erdőhatár feletti helyeken ez sokszor csalóka: már beleéli magát az ember, hogy mindjárt ott van, aztán van, hogy órák telnek el. Itt azért annyi nem kellett, 9 előtt pár perccel lépkedtem át a patak hídján, majd egy faház mellett elhaladva érkeztem meg a szemközt tekintélyt parancsoló Hochalmspitze tömbjével szemben álló hosszúkás épületű, piros-fehér zsalugáteres Osnabrücker hüttébe.

 

35. érkezés az Osnabrücker hüttébe

 

Bent az egyik asztalnál intenzív társasági élet folyt, a többi asztalnál is volt 1-2 ember, a főnökasszony és 2 fiatal lánya tartották a frontot. A főnöknőnek nem tetszett a késői (?) érkezésem. Kérdezem én, hogy nem mindegy mikor jövök ha még nyitva vannak? 22 óra után szokott az ún. „Hüttenruhe” kezdődni, addig azért van élet. A másik amin problémázott az általám kért „guter und ruhiger Platz” (jó és csendes hely). Már a megszokott körök következtek: nincs szabad szoba, mert teltház van, de aztán mégis lett, mert kinyitotta nekem a winterraumot, hogy „nesze itt a csendes nyugodt helyed”. Nem foglalkoztam a stílusával, mivel biztosítani tudta amire vágytam, ráadásul baráti áron: 14+3 eurót fizettem, ugyanúgy mint a Tappenkarban. A fürdés az emeleti folyosó végén lévő kulccsal zárt fürdőszobában volt lehetséges. Nem volt gatyarohasztóan meleg a víz, de azért egy fárasztó nap után megtette. A földszinti folyosón, a remek hőmérsékletű trockenraum (szárító szoba) mellett, valamint a mosdóban is érdekes feminista képecskék voltak kirakva: „Miért nem lehet egyszerre egy férfi szép és intelligens? Mert akkor nő lenne” (nem maradhat ki a német verzió sem: „Warum kann ein Mann nicht gleichzeitig schön und intelligent sein? Weil er sonst Frau wäre”. Aha. Ez most a poén helye lenne? Nagyon vicces. De ha aki ezt kirakta (feltételezem a főnöknő, vagy ha valaki más is, akkor úgyis egyetért vele, különben nem tűrné meg nyilvános helyen) ő lenne a legjobban felhárodva, ha hímsoviniszta poénok lennének valahol kirakva és hápogna, hogy ez milyen dolog. Nem szép dolog egy válás (tuti ez az ok lapul a háttérben), de azért szerintem ezt nem kéne már. Szóval el is neveztem „Női hüttének” ezt a helyet. Fürdés és fizetés után elvonultam a külön bejáratú winterraumba, kipakoltam amennyire kellett (azaz eléggé), majd az esti vacsoráról inkább lemondtam a pihenés javára, csak pár falatot vettem magamhoz. Kissé már darabos is kezdett lenni a mozgásom, így hamar vízszintbe helyeztem magam, az emeletes ágy megszokott magaslati levegője helyett ezúttal a földszinten. Ha nem is azonnal, de kis idő múlva elaludtam.

 

36. winterraum, tökéletes volt egy éjszakára egyedül

 

Nem ért meglepetésként, hogy nem aludtam szét magam, de tovább nem tudtam húzni a kelést, várt rám ma is két szakasz, valamint egy Ankogel csúcshódítás! Fél 6 körül kinéztem már jött fel a nap, látszott, hogy borultság nem nagyon lesz belátható ideig. Kis grillereket sütve reggeliztem, bár nem volt nagy étvágyam ezekben a napokban, de kellett a kalória. Egyes vendégek már túl voltak a reggelin és készülődtek, mire én 6:30 után elindultam a nyugati irányba folytatni az utat. Először a hegyek árnyékában tudtam haladni, majd kiértem a napsütötte területre. Az Osnabrücker hütte 2026 méteres magasságából kellett eljutni első körben a Großelendscharte 2674 méteres magasságáig. Ez két részletben valósult meg: a hüttétől felfelé indulva egy vízesés mellett vezetett az utam, majd felértem egy viszonylag sík patakokkal szabdalt, Fallboden nevű területre (2334 m), innen több kisebb, de fárasztó emelkedő vezetett fel a 2674 méteren található nyeregbe.

 

37. Osnabrücker ("női") hütte reggel

38. a hüttével szemben a Hochalmspitze ébredezik

39. vízesés a Fallboden előtti emelkedőnél

40. Fallboden, vízgyűjtő területre hasonlít ez a rész

41. Fallboden feljebbről visszanézve

42. maradék hó a Pleßnitzsee-vel, ez a táj még vissza fog köszönni később

43. Großelendscharte, 2674 m

 

Kialvatlanságom érződött, valamint a folyamatos napsütés és a nehéz zsák is nehezítette a haladást, végül szinte percre pontosan 3 óra kellett a 750 méter szint leküzdéséhez 3 km alatt, miközben sziklás és havas részeket érintettem. 1 km/h órás tempó jön aki, ami nem túl sok, de nem is tudtam gyorsabban menni. Pihenő, evés, fotózás következett, majd 10 óra körül indultam el lefelé. A hegyi panoráma zavartalan és szép volt, jobb kézre az Ankogel déli irányú oldala volt látható. Egy nagyobb tó után volt a sziklás terepen egy elágazás délkelet felé amely a Celler hüttét érinti, egy komolyabb kitérővel. Sétálósék tavaly ott aludtak, zavartalanul, mivel kettőjükön kívül nem választotta azt a bivakházat senki aznapra. Szerettem volna hasonlót remélni magamnak ma estére a Mindener hüttébe, de még messze volt az este, hogy kiderüljön így lesz-e.

 

44. haladás nyugat felé a Großelendscharte után, érdekes a szemben látható szabályos csúcs: Maresenspitze, 2915 m

45. Ankogel déli lejtői

 

Az eddigieknél jobban haladtam a kissé hullámzó terepen a hegyoldalban, a Kleinhappscharte (2528 m) környékén volt egy rövidebb drótköteles szakasz is. Bal kéz velé az oldalvölgyben már Mallnitz szélét is lehetett látni, igazából ha ottani középpontból körzőznénk egyet, akkor nagyon leegyszerűsítve lehetne a túra útvonalát lerajzolni, ugyanis innentől lényegében a faluból nézve „V” vagy kúp alakban halad a túra. Távolban kirajzolódott a Hannoverhaus épülete is már, végre éreztem egy kis haladást. Fél 12 körül találtam an Ankogelre vezető ösvény kiágazása előtt egy kis sziklás hasadékot, ahova kis étkezés és a húgom tornazsákjába való bepakolás után a zsákomat el tudtam tenni. Örültem a „gyorsvonat módnak” viszonylag hamar mentek a szintek felfelé, az ösvéyn először füves területen vezetett felfelé, majd sziklásra váltott és egy havas részen áthaladva (itt mások bátrak rövidítettek és csúszkáltak össze-vissza, én azért maradtam a kitaposott úton, ahol még így is került egy kis hó a bakancsomba) újabb sziklás durvább emelkedő következett egy oldalgerincen. Itt már a ködös volt a légkör, de lelkesen haladtam egyre feljebb, 3010 méter fölött már minden lépés csúcsrekordnak számított. A Kleiner Ankogel (Kis-Ankogel) 3096 méteres „csúcsa” kevésbé markáns, leginkább csak egy viszonyítási pont a túrán. Innen indult a túra legdurvább és legkitettebb emelkedése a rendes csúcsra. Először csak távolról néztem, hogy itt hogy fogok felmenni (éles meredek sziklás kiszögellés), de közelebb érve a kiugró él mögött szerpentinezett felfelé egy ösvény, amely néhol nehezen volt kivehető, hogy a valódi ösvény, vagy csak kimosodás. Jobbra lenézve a Großelendscharte és környéke látszódott igencsak madártávlatból, viszont a Hochalmspitze már ködsapkát húzott. Sokszor szikláról sziklára lépve, de felértem a csúcskereszthez, ezzel meghódítva az eddigi legmagasabb csúcsomat a 3252 méter magas Ankogelt! A csúcskeresztnél egy pár volt éppen, így én megkerestem a térkép szerinti tényleges csúcsot (erről Sétálós is említést tett, hogy a csúcskereszt szokatlan módon nem a tényleges csúcson van felállítva, hanem előtte néhány 10 méterrel). Ücsörögtem egy kicsit a tényleges csúcson, amit igazából semmi különös dolog nem jelöl.

 

46. kőtörmelékből nincs hiány, távolban a Hannoverhaus is látható

47. Kleinhappscharte környékén

48. kilátás délnyugat (Mallnitz) felé, az elkövetkező 2 napban ekörül a "tengely" körül mozogtam a hegyekben

49. irány az Ankogel nagy lendülettel!

50. havas részeken át, gyanítom itt már egész évben megmarad a hó

51. éles oldalgerincen felfelé

52. a helyzet fokozódik 1., a Kis-Ankogel előtti sziklás rész

53. a helyzet fokozódik 2., itt vajon hogy megyek fel? a megoldás a sziklás letörés mögötti kacsakringós ösvény lett

54. visszatekintés a Kis-Ankogelről (3096 m) délnyugat felé

55. láthatóvá vált a csúcskereszt!

56. az Ankogel tényleg csúcsán! Újabb sikeres csúcsrekord, 3252 méteres magassággal!

57. Pleßnitzsee és a Großelenscharte közel 600 méteres magasságból letekintve, pár órája még ott lent mozogtam

 

Észak felé innen elvileg le lehet jutni a Kleinelendkees gleccserén keresztül egyik irányba a ma érintett Fallboden, a másik irányba a Köldbreinspeicher víztározó felé, pont a kapuhoz, ahová a térerő hiányára figyelmeztető tábla van kirakva (tegnap este érintettem). Hát innen észak felé amennyire el lehetett látni a késél alakú gerincen nem éppen lehet könnyű a haladás. Misztikus volt a dél felé párás, de értékelhető kilátás, jobbra pedig a tejköd amely a gerinc vonalában enyészett el. Visszatértem a kereszthez, pár fotó és selfi után írtam a csúcskönyvbe, majd 14:20-kor megindultam lefelé.

 

58. Ankogel: csúcskereszt, csúcskönyv, geoláda-féleség található a csúcson a sziklákon és a jó levegőn kívül

 

A havas részen mentem egy kicsit rövidítve, amúgy a felfelé úttal megegyezően mentem lefelé is. Negyed 5-re értem vissza a zsákomhoz, jól kalkuláltam a 2x2 óra időszükséglettel: 2,1 km fel 700 méter szinttel párosítva és ugyanennyi lefelé és lejtmenetben. A pára lefelé szállt a hegyről, a Hannoverhaus előtt egy darabig benne haladtam, majd háromnegyed 5-re érkeztem a szakaszhatárt jelentő házhoz. Az Osnabrücker hüttétől idáig az Ankogelt leszámítva 8 kilométert tettem meg. Apró kitérő: a régi Hannoverhaus innen 500 méterrel feljebb, a 2700 méteres Arnoldhöhénél épült fel 1911-ben. A szükségessé váló felújítások helyett a régitől lejjebb jelölték ki a mai ház helyét, amit 2012-ben kezdtek el építeni. A két évig tartó építkezés után, az átadás előtt két hétte a régi hütte villámcsapás következtében leégett, így helyét a rá nem sokkal megnyílt mai ház vette át. Ha itt szálltam volna meg akkor a pihenési deficitből egy kicsit be tudtam volna hozni, de az anyagiak mellett a most következő történés is gondolkods nélkül a továbbhaladásra sarkallt. Beléptem a hütte vendéglátóterébe és a pincértől kértem a 2 db literes üvegembe csapvizet. Láttam, hogy szépen fel meg van csinálva minden belül is (6 éve adták át elvégre), erre nem lehetett panasz. Víztöltés közben pecsételtem a pulton elhelyezett bélyegzővel. Ezek után a pincér mikor átadta az üvegeimet 2 eurót kért a csapvízért! Mivan?! Csapvízért pénzt, itt?! 2566 méteren áll a hütte látótávolságra Mallnitztól, ahova keréknyom vezet és patakokból is bőven el van látva és van pofájuk ezért pénzt kérni? Egy olyan helyre ahová háton vagy helikopteren hordják fel, ott még elfogadnám ezt a körülményt. Visszakérdeztem, hogy miért? Erre magyarázta a csávó, hogy az ittalapon is fent van, hogy a csapvíz fizetős…mondom akkor öntse ki! Komolyan is gondoltam, inkább megtöltöttem volna egy patakból az üvegemet, minthogy egy ilyen pöcegödör lehúzós helyet gazdagítsak. Erre közölte, hogy vigyem el. Kíváncsi lennék, hogy a mosogatás után is vízhasználatot kell-e fizetniük vagy sem. Hátamra vettem a kinti padon hagyott zsákomat, majd el is mentem még ennek a helynek a közeléből is. Sétálós is említette, hogy elég pénzéhes hely, pedig ők még vettek is valamit, hogy nyugodtan wifin tudjanak jegyet venni hazafelé, dé mégis kinézték őket egy idő után a vendéglátótérből. Sajnos nem csak a Gafadurahüttében vannak érdekes hozzáállású emberek, hanem máshol is. Annyival viszont előrébb voltam, hogy legalább kaptam vizet és wc-re sem küldtek el az erdőbe (az mondjuk itt nincs is).

 

59. Hannoverhaus, több képet nem is vesztegetnék rá

 

Lejtős ösvény vezetett le a hütte magaslatáról egy hepehupás füves domdos területre, amin az útvonal folytatódott. Tikkasztó volt továbbra is a napsütés, amely a csúcshódítást meg a Hannoverhaus előtti kis szünetet nem számítva egész nap tombolt, de mégis örültem, hogy nem a könnyebb utat választottam és nem maradtam a Hannoverhausban. Úgy voltam vele, hogy most többet megyek, de cserébe másnap később kelhetek, mivel csak a viszonylag könnyű, Duisburger hüttéig tartó 17 km volt a terv, szóval 1:1-nek éreztem az állást. A látótávolságban lévő Mallnitznál vezető vasútvonalon sikerült vonatot is látnom a távolban. Ettől függetlenül a terep nem volt kifejezetten a legkönnyebb: drótköteles rész után a Lucketörl (2379 m) keskeny nyerge következett, majd lejtőn után indult be a maradék 5 kilométerre (a nyeregig 3 km volt a táv a háztól) a zömében kőomlásos hegyoldalban vezető hullámvasút.

 

60. Mallnitz (délkelet) felé tekintve

61. füzet szerint Lucketörl, 2379 m

62. naplemente fényei ismét Mallnitz felé nézve egy másik szögből

 

A Kleiner Tauernsee sötét víztükre után a Mindener Weg kiágazása következett Böckstein felé, itt találkoztam egy onnan érkező túrázóval. Váltottunk pár szót, de szerencsére nem a Mindener hütte felé akart haladni. Innentól indult be a már említett kőtörmelékes hegyoldalban való finoman fogalmazva sem gyors haladás. A térképen jelzett Grüneckersee nem mutatta meg magát a túraútvonalról. A naplemente fényei egyre inkább fogytak és fokozatosan szürkület vette kezdetét. Azt hittem már sosem érek oda a sziklás alakzatok között gyalogolva a bivakházhoz. Áthaladtam a Tauern alatt átfúrt vasúti alagút felett is (persze ez a helyszínen egy elméleti pont volt inkább, semmi nem jelezte), de még mindig nem értem oda. A ház előtt pár perccel ráadásul rákezdett hirtelen az eső is, de nem volt vészes, nem is öltöztem már be ellene. 21 óra 9 perckor, majdnem 15 óra túrázás után érkeztem meg a 2431 méteren fekvő Mindener hüttében. Egy srác kint ült a padon, bentről lámpa fénye szűrődött ki, szóval garantált volt, hogy rajtam kívül legalább még 2 ember van a házban, tehát az egyedüllétnek garantáltan lőttek. Belépve a házba rögtön szemben lévő szoba egyik ágyánál dobtam le a cuccomat. Egy ágynál már szét volt pakolva valaki cucca, de először azt hittem, hogy egy társaság van csak a háznál, akik együtt vannak. Benyitottam a konyhába és 3 angolul beszélő fiú volt az asztalnál, kiderült, hogy a kint ülő srác nem hozzájuk tartozik. A 3 fiatal be is foglalta a másik szobát, szóval nekem maradt az előtér…inkább kiköltöztem oda, mint a szűkös másik szobában osztozzak a helyen egy idegennel. Ledobtam a földre egy ágybetétet és oda tettem le a hálózsákomat és mellé a többi motyómat. Sétálósék itt is ketten voltak, de az idő a mostaninál lényegesen kedvezetlőnebb volt, bár ez sem garancia időnként semmire, lásd a Tappenkarseehütte teltházát fos idő mellett is.

 

63. Kleiner Tauernsee, vagány lenne ilyen környezetben sátrazni egyszer

64. ismét egy kis drótköteles szakasz

65. erősen fogyóban a naplemente fényei

66. érkezés a Mindener hüttéhez

67. fekhelyem a Mindener hüttében

 

Megágyazás után a háztól pár lépésre lévő jéghideg forráshoz mentem fürdeni. Hát volt sziszegés rendesen részemről, de még mindig jobban éreztem magam ilyen körülmények között, mintha nagyobb luxusban a fél pénztárcámat kiürítve a Hannoverhausban maradtam volna (a 32 euró csak az alvás lett volna, a fürdés további pénz). Visszatértem a házba, a kint ücsörgő ember már elvonult, be is csuktam az ajtót, én is lefeküdtem beöltözve a hálózsákomba és a térképet és igazolófüzetet nézegettem. Megfáradt szemmel néztem végig a holnapi és a holnaputáni Zillelhaus felé rám váró útvonalat. Ekkor vettem észre egy finoman fogalmazva sem lényegtelen részletet: a Duisburger hütte utáni Niedere Scharte (2696 m) után az út lemegy 2360 méterre és onnan indul felfelé a Hoher Sonnblickre, ami onnan még 746 méter szintet jelent, azaz bő 300 méterrel többet, mint amire számoltam. Osztottam-szoroztam és az jött ki, hogy ez így nehezen fog beleférni abba a napba és a cuccom súlyát, fáradtságszintemet és sebességemet alapul véve szinte biztos a késői érkezés és az, hogy nem fogok tudni Heiligenblut felé lejutni, mert ahhoz igen kevés idő állt rendelkezésre: Lienz felé elég érdekes a buszközlekedés és 10 óra után el is megy az utolsó alkalmas busz lefelé, a következővel meg már nem érek haza aznap. Számításba vettem, hogy a Duisburger hütte és a Zittelhaus is teltházat jelzett vissza emailben, szóval összességében arra a döntésre jutottam, hogy másnap az utolsó olyan pontról, ahonnan még Mallnitz felé vissza lehet fordulni, azaz a Feldseeschartéról lefelé veszem az irányt és a térképen szálláshelyként feltüntetett Jamnigalmon történő alvás után, holnapután reggel hazamegyek. Nem szoktam előbb befejezni a túráimat, de a leírtak és az alap 2 nappal időjárási okból történő később indulás összességében ezt a döntést hozta ki végeredményben. Egyrészről sajnáltam, hogy nem jutok fel a Sonnblickre, de tudtam, hogy ez már ilyen állapotban nem lenne túl örömteli, kikívánkozott volna egy pihenőnap, vagy legalább egy rövidebb etap, de erre a 2 napos később indulás miatt már nem volt mód sajnos, tehát több tényező is az előbbi befejezés irányába hatott. Másrészt megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább nyúznom most magam, majd valamikor máskor folytatom, amikor alkalmasabb lesz. Annyiszor hoztam már ezzel ellentétes döntést, azaz hajtottam magam tovább „csakazértis”, hogy egyszer-egyszer belefér az ellenkezője is. Persze nem mentem haza így sem üres kézzel, a túrából 52 kilométert kipipálhattam és egy másik jelentős mérföldkövet is: az új csúcsrekordomat. A döntést meghoztam, így el is tettem a térképet és a füzetet, majd próbáltam a pihenésre fókuszálni. Az „angol” srácok nem voltak éppen halkak, fel is keltem szólni nekik, hogy én meg a másik ember szeretne aludni. Nem voltak már szomjasak, így a kérésem némi fáziskéséssel, de egy fél óra múlva végrehajtódott és elvonultak végre aludni. Forgolódva, de ezek után én is elaludtam a Mindener hütte előszobájának padlójára helyezett ágybetéten a hálózsákomban feküdve.

 

Aludtam már jobban is. A beöltözésre szükség is volt a hálózsákba, mert reggelre azért jócskán csökkent a hőérzet. Az „angolok” viszonylag korán távoztak, én 7 óra magasságában keltem fel. Szép napos idő volt, egyedül déli irányban, Mallnitz felé (ahová egyenesen is lemehettem volna) volt átláthatatlan köd. A másik, Fritz nevű srác aki rajtam kívül ott volt kiderült, hogy a német állami vasútnál kalauz és feljött ejtőzni egyet ide a hegyekbe és majd másnap tér haza. Váltottunk pár szót, ő láthatóan a hely miatt jött ide fel és nem a túraútvonal volt számára az elsődleges, később csodálkoztam is, hogy a sziklás hepehupás részeket hogy úszta meg gond nélkül egy tornacipő jellegű lábbeliben. Szétnéztem a hüttében és körülötte: a konyha (itt a pecsét) nagyon felszerelt volt, egy közepes társaság számára gond nélkül ki tudta szolgálni az igényeket: sparhelt, edények, evőeszközök, asztal, padok, székek, néhány grátisz tömény ital, az előszobában pedig gázpalackos rezsó szolgáltatta a komfortot. Ezen kívül a konyhából nyílt egy  7, az előszobából pedig egy 5 férőhelyes emeletes ágyas szoba. A forrást már említettem. Volt még egy pottyantós wc is külön az épület közelében. Összességében nagyon korrekt kis hely ez. Az éjszakázás 5, a túra közbeni megállás és főzöcskézés 3 euróba kerül a becsületkasszába, az 5 eurót be is dobtam a lezárt fémdobozba. Az előtérben lévő rezsón sütöttem meg a reggelire szánt grillkolbászt, majd lassacskán összepakoltam és elköszöntem Friztől és negyed 11-kor útra keltem.

 

68. reggeli fények

69. szépen felszerelt konyha

70. Mindener hütte kívülről

 

A következő ház a Hagener hütte volt 7 km távolságban, onnan még 4 km volt a Feldseescharte és további 3,5 volt az esti szálláshelynek kinézett Jamnigalm. Tehát összességében nem volt vészes a napi táv, volt esély a korai érkezésre a végén, de valamiért mégis egy nagyon elhúzódó és fárasztó nap volt ez, az előző 2 nap fáradtsága és pihenéshiánya úgy érzem ekkor bosszulta meg magát, szinte az egész nap egy elhúzúdó holtpontnak rémlik. Sziklákkal megszórt terepen vezetett az utam némi hepehupával a Woisgenscharte alatti „V” kanyarig, innentől a Rameter Spitz oldalában haladtam tovább.

 

71. füves-kőtörmelékes szakaszok váltották egymást

72. Woisgenscharte előtt, szerencsére a tényleges nyeregbe (szemben látható elnyújtott "U" alak legmélyebb pontja) nem kellett felmenni

73. Rameter Spitz oldalában

 

Jobb kézre láthatóak voltak a további hegyek, kerestem is szememmel a Feldseeschartén álló jellegzetes fémbódét, de nem sikerült meglátnom, csak sejtettem az irányt. Dél (Mallnitz) felé szintén szép volt a kilátás, jó lett volna a második napon is nem csak a végén látni valamit. A füves hegyoldalban vezető út átbukott a Romater Spitz (kitérő a csúcsra lehetséges) oldaláról a következő részre, egy kissé lankásabb, de szintén elég vontatottan haladós hegyoldali darabra. Itt már éreztem a tűző nap lassító hatását, be is kentem magam naptejjel, tudtam, hogy nem tudom elkerülni a használatát. Egy idő múlva jó páran jöttek velem szemben, a Hagener hütte felől az ebéd utáni „kicsöngetés” után meginduló tömeg volt ez. Már láttam az út folytatását a Feldseescharte felé, de a ház nem akart még mindig mutatkozni. Szintén a a vártnál sokkal tovább tartott az út, mint este, de végre ¾ 3 után értem el az újabb szakaszhatárt jelentő Hagener hüttét. A házban és körülötte sokan voltak, valamint a közeli magaslatra (Greilkopf, 2581 m) is élénk volt a mozgás. Pecsételtem, meglátogattam a wc-t és kértem vizet az üvegeimbe, gond nélkül ingyen adtak is, sokkal normálisabb volt ez a hely mint a Hannoverhaus. Az északi irányú kilátás szintén markáns volt: Sportgastein és egy mögötte elterülő víztározó (Unterer Bockhartsee) tűnt fel a hegyeken kívül. Leültem hűsölni és némi táplálékot magamhoz venni. A Zentral útvonalát itt keresztezi az osztrák 10-es számú hosszútávú túraútvonal, a Rupertiweg észak-déli irányban. Ezen kívül Mallnitz utáni Tauern-völgyből felsétáló és feltekerő turisták száma is jelentős volt, akik valószínűleg vissza is tértek autóikhoz. Nem éreztem magamat erőmnek teljében, de az idő menthetetlenül telt, így negyed 4 felé ismét elindultam.

 

74. továbbhaladva egy átlagos alpesi ösvény jellegű úton, az előző 2 nap terepéhez képest nem annyira izgalmas szakasz volt ez, de ilyenekre is szükség van. Kicsit olyan volt, mintha valaki a kéken a Mátraháza-Sirok szakasz után másnap a Cserhátban ébredt volna

75. balra a Westernfröhkekogel magasodik, a Feldseescharte felé majd a későbbiekben ennek oldalában haladtam, az ösvényt is ki lehetett venni egy idő után

76. Hagener hütte a láthatáron, végre

77. kilátás a Hagener hüttétől észak felé: a hegyek között megbúvó Unterer Bockhartsee jól látszik

78. Hagener hütte közelebbről, pecsételéskor a könyvek között Fritz Peterka Zentral könyvét is megláttam, jó látni, hogy legalább a magasabb helyeken van kultusza a túraútvonalnak

 

Érdekes volt a hüttétől pár lépésre álló kis harangláb. Természetesen itt is egy kis lejtő után kezdődödtt el a szint java. Volt egy két neccesebb lefolyt föld-kavics kombóban hegyoldalban vezető rész. Sok megállással tarkított út volt ez, szerencsére itt már sokkal kevesebb emberrel találkoztam, egy lefelé haladó pár fős kutyás társaságon kívül más nem is rémlik. A hátam mögötti panoráma elég széles volt: tucatnyi hegy az Ankogelt és a Hochalmspitzét is beleértve, lent pedig a Mallnitz felé vezető Tauern-völgy (Tauerntal) húzódott, ahol majd holnap reggel vezetett az utam. Először a Westernfröhkekogel (2727 m), majd a Vorderer Geißlkopft (2974 m) oldalában vezetett az ösvény, utóbbinál voltak már húzósabb emelkedők. A hegy árnyéka már óvott a gyengyülő napsütéstől, mire nagy nehezen megérkeztem a Feldseescharte előtti elágazásba: a lefelé vezető út volt a helyes irány Mallnitz felé, így ide ledobtam a nehéz zsákomat, minden nélküle megtett méter már megkönnyebbülés volt és csak füzettel, pecsétpárnával és fényképezőgéppel a kézben mentem el a néhány 10 méterre lévő, 2712 méteren elterülő Feldseeschartéra (Föld/Mező-tó-nyereg). A nyereg jellegzetes eleme az itt elhelyezett fémbódé, amely bivakházként funkcionál és Dr. Rudolf-Weißgerber Biwak névre hallgat. A bódé felszereltsége két padból és egy asztalból, valamint néhányotthagyott teamécseből állt a szűkös helyen. Sajnos víz nincsen a közelben, legfeljebb a nyugati irányú kilátás részét képező tavakból lehetne ide vizet hordani fel, vagy esetleg olvadt havat lehet még igénybe venni. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy itt alszok, de a másnap reggeli táv, így akkora lett volna, hogy a tervezett reggeli vonat helyett, csak bőven délelőttiek jöhettek volna szóba. Szép volt a nyugati irányú kilátás a szemben sütő nap ellenére is, a Duisburger hütte is kivehetővé vált a távolban. Az út jellege innentől továbbra is hegyoldalban  vezető volt, azonban már a kisebb hepehupákat leszámítva egyenletesebb talajon. Viszont a távolabbi Sonnblick és Goldzechkopf (ekkor még tévesen azt hittem, hogy a Hocharn-t látom a Goldzechkopf helyett) látványára földbegyökerezett a lábam. Megmagyarázhatatlan vonzerőt keltett bennem ez a két hegy, még így 10+ kilométeres távolságból is. A Sonnblick alatti gleccsert hó fedte, távolról elég meredeknek tűnt lefelé, kevésnek éreztem ez alapján a Decathlonos csúszásgátlót, amely végig a táskámban lapult. De hát ilyen gondom végülis nem volt, mivel innen fordultam lefelé. A két hegyről külön csináltam képeket, majd még indulás után is vissza-visszanéztem rájuk, erős vágyat éreztem, hogy majd valamikor meghódítsam legalább a Sonnblick-et, de ez az érdeklődés már több évvel ezelőttről fakad, ahogyan a beszámolóm elején is kitértem rá.

 

79. visszafelé nézve a Hagener hütte felé, volt 1-2 érdekesen, de leginkább óvatossággal járható rész, pedig nem tűnik nehéznek

80. újabb "végtelen" emelkedő

81. kilátás a Tauern-völgy (Mallnitz) felé

82. Feldseescharte előtt közvetlenül, itt dobta le a cuccomat, hátam mögött indult el az út lefelé

83. kilátás részlete nyugat felé a Feldseeschartéból (2712 m)

84. a pillanat amikor a lábam földbe gyökerezett: a távolban jobbra a Hoher Sonnblick és a Goldzechkopf látványa a Kleinfleißkees részletével

85.-86. a nyeregben lévő bivakház kívülről és belülről: a full extrától messze van, de egy éjszakára vállalható lenne

 

Visszatértem a zsákomhoz, majd megkezdtem a kismillió kis szerpentint tartogató ösvényen az ereszkedést. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a fényképezőgépemmel készített képeimen feltűnt, hogy mindegyik zoomolt képen egy kis fekete pötty jelent meg a bal felső részében. Pár rutinművelet után (lencsetörlés, kijelzőben belenagyítás, hogy nem-e annak a baja) kiderült, hogy a képek már így készültek el sajnos. Később egy fényképezőgépjavítással foglalkozó ismerősömtől megtudtam, hogy a képérzékelőbe került kosz és ez okozta a problémát és ennek tisztítási és munkaköltsége meghaladja az egész gép árát, így végülis kb innentől csak zoom nélküli fotózáshoz volt használható a gépem. Azóta még egy ilyen gépet félretettem egy ilyen hibával, úgy néz ki ez típushiba ezeknél a gépeknél. Bosszankodtam egy sort rajta, hogy szinte mindig jön valami váratlan hülyeség, ebben amúgy sem volt hiány a 2020-as évben. Elég nehezen akart közeledni a völgy lankásabb része, ennek annyi előnye volt, hogy sokáig nézhettem a háttérben lévő panorámát.  Nagy nehezen negyed 9 után értem el a lankásabb részeket, ahol volt patakátkelés is. ¾ 9-re értem el az első útba eső házat, amely egyúttal a keresett Jamnigalm volt.

 

87. naplemente kelet felé nézve a Tauern-völgy felé: balra az Ankogel, középről kicsit balra a Hochalmspitze látható

88. visszafelé nézve, lefelé is fárasztó volt a haladás, hát még felfelé nem lehet egyszerű

89. lassan megszelídült a domborzat

90. Jamnigalm

 

A következő szálláshely innen még legalább ¾ -1 órányira lett volna, tehát nem volt más alternatíva. Gyanús volt a Jausenstation (tükörfordításban „Uzsonnázóállomás”, tehát csak étkezőhely) tábla és a kihaltság. Beléptem az épületbe és a bent lévő emberek meglepődéssel hallgatták, hogy szeretnék itt megszállni. Mondták, hogy ez nem lehetséges. Mondta, hogy a térkép szálláshelynek jelöli ezt a helyet és különben is hová menjek már ilyenkor, félig már be is sötétedett. Egy idősebb ősz szakállas úr először nagyon el akart küldeni, majd egy másik idősebb bácsival váltottak pár szót és végül a szakállas úr belement a dologba és az emeleten lévő szobába vezetett. Tényleg szálláshely lehetett ez régen, mert a sok szoba és az ágyak és összehordott székek látványa erről tanúskodott, de láthatóan ez már a múlt volt és velem tettek kivételt. Markáns érkekesség volt a világítás teljes hiánya az emeleten, amely ki sem volt építve! Lámpatesteket és kapcsolókat egyáltalán nem lehetett látni sehol, ez elég érdekes volt, nem szokás egy ilyen alap dolgot csak úgy kihagyni, nem is értettem, hogy ez miért lett így itt. Felvittem a zsákomat a szobába, majd az úr aki a valószínűleg az unokájával volt az épületben, a konyhába invitált, ahonnan meleg vizet tudtam venni a lavórban fürdéshez. Végülis 20 eurót fizettem, jó lett volna egy meleg zuhany még sötétben is, de összességében örültem, hogy egyáltalán volt lehetőségem aludni. Hozzáteszem, hogy matrac és hálózsák birtokában már egy fokkal bátrabb lehettem ilyen téren, ugyanis akár egy egyszerű fedett hely is megfelelhet egy-egy éjszakára ilyen alkalomkor, nem vagyok ágyhöz kötve, de persze jobban esik ott aludni, a matracom azért nem nyúlja ugyanazt a komfortot. A fürdés a wc heliségébe elvonulva a meleg vizes lavórban és némi csapból hozzáadott hideg vízből állt, a zseblámpámat a csaptelep környékére támasztottam. Egyedi élmény volt egy amúgy teljesen jó állapotú épületben Ausztria közepén lámpázgatni. Váltottam még vendéglátóimmal pár szót, úgy döntöttem, hogy nem várom meg a 10 óra körül a háztól negyed óra sétára lévő megállóból induló buszt, hanem korán indulva el szeretném érni a Mallnitzból 8:04-kor induló bécsi Railjetet. Visszavonultam a szobámba és az eddigi rutinnak megfelelően a hálózsákomba bújtam be, majd fél 12 felé aludtam el.

 

91. ágyam a Jamnigalm egyik szobájában

 

5 órakor már kelnem kellett, hogy gond nélkül elérjem a vonatot. Fél 6 után két perccel a napkelte már látszódott kelet felől amikor kiléptem a házból és elindultam lefelé a keréknyomon.  A keréknyomról néhány hajtűkanyar után levezetett az ösvény, amely egyben a Rupertiweg része is, de én maradtam a keréknyomon, minél hamarabb szerettem volna célhoz érni és mivel ez már nem a Zentral része, így az útvonalkövetés sem kötött ebben meg. Néhány lépés után értem el az aszfaltos utat, amely egy parkolóban végződött, innen lehet továbbmenni egyenesen a Hagener hütte felé. Ezenkívül van itt a már említett buszmegálló is (Parkplatz Jamnigalm), naponta 3x jön ide fel busz, nem is rossz. Jó lenne ezzel a lehetőséggel majd élni, amikor visszatérek ide és ebből az irányból tenném ezt meg.

 

92. ébredezik a Tauern

93. Parkplatz Jamnigalm buszmegálló térképpel és további iránymutatásokkal

 

Jó tempóban haladtam lefelé, a kilátás is szép volt ahogyan haladtam lefelé. A napkelte fényei a közeli hegyeken látszódtak, de én még egy jó darabig elkerültem a napsugarakat. A patakok lefolyásánál védművek épültek az út védelmére, esőzéskor lefolyó nagymennyiségű víz és hordalékai régen sok gondot okozhattak. A sűrű hajtűkanyarok után (a Jamnigalm parkolója 1680 méteren van, a falu pedig 1200 m körül) értem el a Stockerhütte épületeit, egy órányi gyaloglás után. Érdekes lett volna este idáig jönni, a kihaltság nem sejtetett túl sok szolgáltatást itt. Innentől szelídebb lett az útlejtése és a fenyvesek is megritkultak a legelők javára.7 óra után értem el az Alpengasthof Gutenbrunn szálláshelyet, itt jól látható aktivitás volt, 1,5 órányira a Jamnigalmtól (este említették fent, de ez a táv már nyilván nem lett volna vállalható akkor). Visszafelé nézve a napkeltében megcsillant a meredek lejtő után következő Feldseescharte bivakháza. Érdekes és szép látvány volt ez. Meg egy fekete pötty a képben, de ezt mindenki le tudja vonni az élményből.

 

94. szépen kel fel a nap

95. védművek egyike az út mentén

96. fenyvesben haladó kihalt aszfaltút, amely fizetős

97. Stockerhütte

98. visszanézve a Feldseescharte felé a Gutenbrunn fogadó előttről

99. egy kis zoom (fekete pöttyel), hogy könnyebben kiszúrható legyen a nyeregben álló fémbódé

 

Pár perc múlva értem el Mallnitz települést. Rendezett környék, szép domborzattal. Szálláshelyekből nincsen hiány, utcánként jut az embernek minden ujjára 1-1 legalább. Az utcák összefutása után a főutcán találtam magam, pékség, buszmegálló, boltok és egy érdekes tornyú templom tornyát emelném ki a sok szálláshely halmazából. Az állomásra kandelláberekkel ellátott és fákkal szegélyezett úton, végig járdán lehetett haladni. Az állomás mögött egy kuriózumot találtam: régi benzinkút itt felejtett kútoszlopa, még schillingben jelezte a fizetendő összeget, alatta pedig a literszám volt látható, egy tizedesjeggyel. Schilling már 2002 óta, azaz 18 éve nem fizetőeszköz itt, szóval gyanítom muzeális attrakcióként hagyták ezt a kútoszlopot itt meg. Az állomásépület részben emlékeztetett a Matrei am Brenner állomáson álló, szintén kőből épület terstvéréhez. A vonat indulása előtt 11 perccel álltam be a jegyváltó automatához, nem volt egyszerű megtalálni a nekem járó ún. Fip 50%-os kedvezmény lehetőségét, már majdnem feladtam a próbálkozást és mondom veszek a vonaton, amikor valamilyen „Mitarbeiter” (munkatárs) pont alatt végül megtaláltam amit kerestem. Az este a telefonomon nézett árakhoz képest pár euróval többet kért a gép, akkor esett le, hogy azok a kedvezményes árak előreváltott jegyre élnek, szóval kénytelen voltam benyelni az aktuális árat, amely Hegyeshalom országhatárig 42,9 euróba került. A jegyre még az az adat is rákerült, hogy mennyi szén-dioxidot takarítok meg az utazásommal (100 kg, ezt ne kérdezze meg senki,  hogy jött ki). Ezek után a vágányok közötti szigetperonhoz mentem, majd kisvártatva be is futott a Railjet Villach felől és időben el is indultunk.

 

100. érkezés Mallnitzba, rögtön jobbra az első ház egy nagyobb szálloda fogadja a vándort

101. Mallnitz főutcátja

102. úton a vasútállomás felé

103. muzeális kútoszlop, 60 liter üzemanyag 0 schillingért nem lehetett rossz

104. Mallnitz-Obervellach állomás, 5 napos túrám végpontja

 

A vasútvonal a Tauern alatt vezet el (a Mindener hütte előtt kereszteztem a nyomvonalát, csak 1200 méterrel feljebb) egy több mint 8 km hosszú alagútban. Érdekesség, hogy a vasútvonal közúti szempontból két völgyet köt össze, ugyanis Mallnitz és Böckstein között nincsen közút így a vasút végzi a közúti járművek szállítását is. Az autók és kamionok „átemelését” egy vasútszakmai szempontból érdekes emeletes vezérlőkocsi+személykocsi+autószállító kocsik+mozdony összeállítású vonat végzi, amely napközbenl óránként pörög a két állomás között. A vonat vezérlőkocsiból is működik természetesen, az autószállító kocsikon végig van vezetve a vezérléshez szükséges kábel. Magyar vasúti szempontból ez már kb űrtechnika, az meg főleg, hogy az egész országban két fajta (emeletes és sima) vezérlőkocsi van (a motorvonatokét leszámítva), és azok egyaránt jók dízel- és villamosmozdonyhoz is. Itt meg majdnem minden erre alkalmas mozdonyhoz külön típusú vezérlőkocsi van. Az ablakból láttam Bad Gastein után a 2 évvel ezelőtt meghódított Gamskarkogelt a házzal együtt, majd lassan Schwarzach-St. Veit elágazóállomáshoz érkeztünk, itt Zell am See felé szokott lenni csatlakozás biztosítva. Inne még Golling-Abtenau állomás előttig érdekes a domborzat majd szépen átvált a vonal síkabb, kevésbé dombosabb jellegűre. 13:21-kor szálltam le a bécsi főpályaudvaron. Vágányzári menetrend miatt 14 óra után indult a Railjet Magyarország felé, Tatabányán átszálltam a személyvonatra, amiről 17:15-kor szálltam le, majd tértem haza. Kora este egy kis Kfc-s gyorséttermes étkezéssel kompenzáltam a gyomromat a gyér több napi étkezések után.

 

Néhány gondolat a túrához: jó lett volna folytatni még szeptemberben, de a covid miatti korlátozások hamar bezárták a kapukat. Az augusztus pedig elég pörgős volt, voltunk Szlovákiában még, meg voltam Horvátországban is. A szlovén SPP folytatása is elmaradt a határzár miatt.

A hátamon cipelt jelentős súlyokon azóta is gondolkozok, hogyan lehetne lecsökkenteni, de csak a kevesebb kaja (végig saját készletből ettem most is) és ruha amiből lehet egy kicsit redukálni. Előbbi ára a hüttékben arany áron étkezés, utóbbi ára pedig a mosás (egyszer csináltam ilyet, akkor 3 váltás alsónadrágot és zoknit vittem csak magammal, nem annyit amennyi éjszakát töltöttem távol). Ha azt nézem, hogy mennyivel több euró és idő a hüttés étkezés és mennyivel több macera a mosás és szárítás a néhány dekagramm nyereségért, akkor ennek az ötletnek az ár/érték aránya is elgondolkoztató. Az viszont biztos, hogy ez a súly sok volt, többnek éreztem, mint a korábbi túrán. A mostani szezonra pedig még uszodában is ráedzhettem (karácsonyra kaptam 10 alkalmas úszóbérletet, ami a márciusi bezárást követően ki is tartott a nyár elejéig így), ami érződött is. Most pedig totális bezártság ezen a téren is. Amikor nagyzsákkal SNP-ztünk 4,5 éve, akkor heti gyakorisággal túrázva jobban ment a cipekedés, mint most amikor évente 2 túrára vettem csak elő. Tehát mire belejönne az ember, addigra meg véget is ér a szezon…szóval elgondolkoztam rajta, hogy ilyen áron kell-e nekem ez az egész. Szép a Zentral és folyamatosan vonz újabb és újabb túrákra és kalandokra, ez nem vitás. Végülis az előző alkalommal is gond nélkül teljesítettem a kinézett szakaszt, most pedig szintén végigjártam a leírt körülmények miatt megrövidített részt (megjegyzem Sétálósék is Mallnitzban szálltak ki tavaly). Csak közben a túraélmény a cipekedés miatt nem volt túl magas sokszor és még ugye ehhez jöttek az alap megpróbáltatások: napsütés, eső, szintek, szél, köd stb. Úgy gondolom nem azért megyek el túrázni, hogy „túl legyek rajta”, már pedig többször éreztem ezt 1-1 nap végén. Másik megoldás az lehet, hogy lazább etapokat tervezni, de ehhez meg a sabadságaim száma kevés és nyilván bennem is dolgozik némi túraszakmai nagyravágyás, hogy lehetőleg minél többet haladjak egy-egy alkalommal. A sportértéken túl ennek anyagi vonzata is van ugye: minél kevesebbsezer kell menni, annál kevesebb az úti- és szállásköltség. Még egy lehetőség a kevesebb szabadidő mellett az egy alkalommal egyben többet menni és akkor mondjuk csak 2x megy el az ember, de akkor mondjuk 1-1 hétre (ez a túra is 6 naposnak indult ugye) és akkor a több mint fél napos oda és visszautak időben és pénzben lecsökkennek. Cserébe az időjárás miatti mozgástér is csökken. A cipekedésen túl egy ködös, esős nap is jócskán le tudja rontani az élményfaktort. Egy szó mint száz: van még több mint fél évem ezen gondolkozni, jó lenne továbbra is gyűjteni a kilométereket ezeken a szép tájakon. A covid helyzet miatt most azonban ez nem csak rajtam fog múlni, de ha más nem, remélem a 2020-as szezonhoz hasonlóan legalább a nyári túrázásra lesz lehetőség jövőre is.

A matrac és hálózsák adta többlet mobilitás viszont tetszett és a covidon kívül is gondoltam még régebben, hogy így fogok menni, mivel nagy szerencsével az 1-es és 2-es kötetet mindössze egyetlen éjszaka matracon alvással teljesítettem, a többi napon pedig mindenhol sikerült ágyhoz jutnom, ez a 3-as kötet világvégi hüttéiben nem vagyok biztos benne, hogy mindenhol összejönne. Annyit edzeni viszont munka és magyar terep mellett nehezen lehet, hogy ez a cipekedés ne vegyen ki belőlem ennyit, mint most. Szóval egyelőre nem látszik jó megoldás erre a (visszatérő) patthelyzetre. Most már 4 hónap telt el a Magas-Tauern túrám óta, azóta ezeket a nehézségeket testileg és lelkileg is kipihentem és szeretnék menni jövőre is, meg azután is. Ha kis lépésekben, akkor kis lépésekben. A 3-as kötet teljesítése amúgy sem olyan egyértelmű belátható időn belül, mint a 2-esé, mivel jó pár km gleccseres rész található benne, ami extra felkészültséget és eszközöket követel a legtöbb esetben vagy kitartó várakozást: pár évtized múlva a mostani jeges részeknek töredéke lesz meg a mostani olvadási tendenciával.

 

Szóval folytatás 2021-ben. Remélem.