Pethes Mária

Szabadítsd rám

ne mondd hogy régóta karnyújtásnyira
voltál minden zárat föltörtem minden
ajtót kitártam utcazajnak álcázta magát
az élet nélküled szivárgott el az időből
kitoloncolt idő idegen figura selyembőrén
bolyongtam kalapot sem hordott mélabús
madárijesztő sopánkodott

ne mondd hogy a nyár tömött lombjai között
te voltál a párját hívó gerle a gyökerek
szövedékében te ébresztgetted halottaimat
hogy neked megmentsenek minden szív alakú
kővel nekem üzentél és a délutánok ülepedő
fényében téged kellett volna meglátnom
évezredek logarlécén a kezdetek kezdőpontján
s hogy te voltál a gyulladt szememben érzett
porszem és kihalt napok falvaiban várakoztál
ajkadon egy merényletcsókkal hogy torlaszként
te feküdtél boldognak hitt másodperceim elé

ne mondd hogy az önkívületbe esett tócsák
tükrében fel kellett volna ismerjelek s hogy
fűtött szobámban fakó csönd teleltél át és
amikor a fasor gótikus folyosóján eltűntem
te suttogtál bennem a félelem torokhangján
és a sírásaimmal semlegesített semmiben
az ősz hullafoltos tájain te voltál az életben
tartó bizonyosság s hogy a havas útra a te
képmásod gyalulta egy kamion hideg fénykése

ne hitegess tovább
szabadítsd rám
magad