V43 1279 Creative Commons License 2020.12.20 -1 3 73441

Zentralalpen újratöltve: Schruns-Feldkirch

 

Előzmény: https://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=149657483&t=9012640

 

Ahogyan azt az előző túrámon elhatároztam, ezúttal Feldkirch felé vettem az irányt. Egyedül a Mannheimer hüttében, a második éjszakán való alvás volt fix, a többi improvizációt és szerencsét kívánt. Az biztosnak tűnt, hogy az utolsó éjszakát sem a Feldkircher, sem a Gafadurahüttében nem tudom eltölteni, nagy esély volt rá, hogy életemben először bivakolnom kelljen. Az első éjszaka kapcsán a Lindauer hütte illetve környéke tűnt reálisnak, a harmadik alvást pedig valahová Liechtenstein közepére terveztem (reméltem, hogy a Sücka ház összejön), mivel a Pfälzer hüttén túl akartam jutni. Az időjárás előrejelzés jónak tűnt, gyakorlatban is megúsztam összesen 1 hosszabb  egy órás és 4 rövid záporral a túrát. A 2018-as túrához képest annyi eltérést terveztem, hogy a Mannheimer – és Pfälzer hütte között a Panülalpés leereszkedés helyett a Salarueljochon át akartam menni, valamint szintén esélyesnek tartottam, hogy a Feldkirch előtte Drei Schwester sziklás csoportot alulról kerülve hagyjam ki egy teljesen szabályos, füzet által is feltüntetett alternatív útvonalon.

Mivel ismét egy másodszorra bejárt szakaszról van szó, így ezúttal is eltekintek a részletes útvonalleírástól és egyéb adatok (távok, szintek) részletes ismertetésétől, ez alól a két rövidebb új szakasz lesz a kivétel. Első alkalommal vittem magammal a 95 literes nagyzsákomat, mellyel reaktiváltam 3 év után a nagyzsákos pályafutásomat. A 20 kilós zsák cipelése okozott azért nehézségeket a túra során, de ez a kérdés sokkal inkább majd a következő túrán bontakozott ki. Sajnos mivel a hütték nem adtak a pandémia miatt ágyneműt, így a vastag hálózsákomat muszáj voltam elvinni, az meg már nem fért volna el a céges táskában. A többi meg összegyűlt „magától”, ahogya az szokott lenni. Az alapigazság ugye az ilyenkor, hogy mindenki akkora táskát pakol tele, amekkorája van.

 

5:37-es személyvonattal utaztam Tatabányáig, majd a pontosan (!) érkező Dácsia Bukarest-Bécs nemzetközi gyorssal Bécsig, szabadjegyemmel a kézben. Királyhidán ácsorogtunk egy darabig, a Hegyeshalomban felszálló rendőrök munkája elhúzódott, de szerencsére annyit nem késtünk, hogy a csatlakozásom veszélyben legyen Bécsben. Volt még időm gyorsan elmenni a bevált törzshelyemre az aluljáró nyugati végénél lévő Cuccu Kebabhoz, de sajnos, csak 9-kor nyitott, így visszamentem a peronokhoz. 9 órakor indult a dupla Railjet szerelvény Zürich-Feldkirch felé, melynek fedélzetén az elkövetkező hosszú órákat töltöttem Bludenzig. A dupla szerelvény miatt nem volt vészes az utastér zsúfoltsága, a pandémia helyzet miatt sem volt annyi kiránduló, amit nem bántam, viszont a maszkhordást eléggé nézték. Bécs után kimentem a wc-re és meglepetésemre egy pénztárcát találtam a mosdókagylónál. Mondom mielőtt még lenyúlja valaki illetéktelen elteszem és odaadom a kalauznak. Visszaérve a helyemre néztem meg bővebben a tárcát, és kiderült az igazolványokból, hogy egy magyar srácé. Természetesen a pénz már nem volt benne egy kis aprót leszámítva, de az igazolványai hiánytalannak tűntek. Éltem a modern technika előnyeivel és megkerestem a Facebook Messenger alkalmazásban és írtam neki. Hamarosan reagált is és kiderült, hogy Bécs előtt zsebelték ki, mentek volna Zürichbe dolgozni, de iratok híján leszálltak Bécsben és mentek a rendőrségre. Közben jött a kalauz, aki elhárította, hogy átvegye a tárcát, ezen mondjuk meglepődtem. Végeredményben megbeszéltem a sráccal, aki a rendőrökkel fixálta, hogy Linzben a rendőrség kijön érte a peronra. Így is történt, a megtalálás után egy bő órával átadtam a talált tárgyat az érkező rendőröknek, akik visszajuttatták azt a tulajdonosának, így az esti Zürichbe menő vonattal tudták is folytatni a tervezett útjukat. Szépen megköszönte a srác a segítségemet, nekem pedig jó érzés volt segíteni. Elgondolkodtató volt, hogy elég egy kis apróság és máris veszélybe sodródhat egy nagyobb utazás/vállalkozás és nekem is jól jött már párszor váratlan és hathatós segítség. Innsbruck után az Arlberg környékén összeszedtünk egy pár perc késést, kissé necces lett volna így a bludenzi átszállás, de összességében nem volt gond. A bludenzi forgalmistának nem tetszett, hogy kihagytam az aluljárózást és a vágányok között mentem át, de hát senki nem adta nekem írásba, hogy vár a csatlakozás, meg közös peronra is fogadhatták volna a vonatot, szóval nem nagyon érdekelt a rosszallása. Talent fedélzetén utaztam Schruns végállomásig. 15:57-kor érkeztem meg a Montafon nevű tájegység fővárosába.

 

1. pontos Dácsia gyors érkezik Tatabányára a reggeli fényekben

2. bő 1000 kilométeres ugrás következik: Schruns állomás Talenttel, háttérben a Zamangspitze/Kreuzjoch/Hochjoch/ tömbje látszódik

 

Az állomásépület mögötti Tourinform irodában gyorsan pecsételtem, majd pár fotó készítése után neki is vágtam a városon átvezető útnak, majd azt követő emelkedő után értem el az erdő szélét. Visszanézve szépen látszott, a Kreuzjoch tömbje, ahonnan a Zentral leereszkedik Schrunsba. Szerencsére az útvonal jobbik felén jártam most. A Rasafei patak völgye ezúttal is szép volt, majd az új telefonom panorámakép funkcióját próbálgattam az Aquaduktnál. Ezután jutott eszembe, hogy se gyufát, se öngyújtót nem hoztam magammal, anélkül pedig a főzőt használni bajos lett volna. Közelgett az a ház, ahol tavalyelőtt megengedték, hogy igyak a favályús forrásukból, így úgy döntöttem, hogy ezúttal is bepróbálkozok itt. Láttam, hogy áll autó a hétvégi nagy faháznál, így közelebb mentem, majd az úrnak köszönve mondtam, hogy tavalyelőtt már találkoztunk és esetleg tudna- e egy doboz gyufával segíteni. Szerencsére tudott, a magyar Korona gyufa osztrák megfelelőjét kaptam meg. Ha már ott voltam megmutatta az udvaron lévő fürdésre alkalmas fatüzelésű dézsáját. Nem emlékszem már a pontos időadatra, de talán 1-2 óra fűtés után már használható is a technika. Azért szép életérzés lehet egy ilyenben ücsörögni és elgondolkozni az életről. Hiába, az osztrákok ezt magasabb szinten művelik mint mi, jobban is odafigyelnek magukra, persze magasabb életminőség mellett. Mindennek az alapja pedig az, hogy meg vannak fizetve, nem úgy mint itt mi. Megköszöntem a segítségét majd mentem tovább.

 

3. visszatekintve a Tschagguns utáni emelkedőről: a szemben lévő második legnagyobb, Kreuzjoch nevű csúcsról ereszkedtem le tavalyelőtt Schrunsba a szomszédos Paznaun-völgy felől

4. házi fürdős dézsa, menő kerti kiegészítő

 

Pár lépés után a telefonomra nézve láttam, hogy Fritz Peterka Úr válaszolt az emailemre. A felmerült kérdés az volt, hogy a túra gyorsítása érdekében lehetséges-e a Douglasshütte pecsétjét kihagyni az útból (alternatívaként merült fel a Lünerseealpe vendéglátóhelyen történő bélyegzés), de ezt nem javasolta. Tudni kell, hogy a Douglasshütte után következő Totalphütte házát 2019. januárban, fél évvel ottjártam után egy lavina lerombolta illetve jócskán megrongálta, ezért merült fel a kérdés. De így minden maradt az eredeti kerékvágásban, meg kellett tennem a kitérőt a Douglasshüttéhez a Lünersee-nél (a füzet a tó mindkét oldalán történő haladást érvényesnek tünteti fel), de ez még a holnapi nap „anyaga” volt. Ezenkívül megtudtam a könyvében található egyik képen lévő Zentral emléktábla pontos helyét Feldkirchben, amit mindenképpen le akartam fotózni. Gauertal után elértem a Lindauer hütte felé vezető kövesutat, először azon, majd ösvényeken haladva értem el a 3-as kötet becsatlakozási pontjánál lévő házat. Az elágazásban természetesen kötelező füzetes képek készültek. Mivel hálózsákkal felszerelkezve érkeztem, így kicsit körülszaglásztam a hütte körül, egy közeli faház teraszát ítéltem megfelelő B tervnek, ha nem lenne szabad szoba a hüttében. Este negyed 10 elmúlt már, a gyorsan hűlő levegő egyre inkább érezhetővé vált, így nem bántam volna, ha nem kint kell aludnom. A hütte garázsában való csöveskedés ugyancsak kint lett volna ugye (C terv). Szerencsére volt szabad szoba a hüttében.

 

5. úton a hegyekbe!

6. kötelező elágazásfotó a két kötettel

7. este a Lindauer hütténél

 

Az Alpenverein kedvezménnyel pedig volt egy kis csavar: mivel nem fizettem be az idei évi tagdíjat, így úgy gondoltam, hogy ezt megteszem itt és rögtön igénybe is veszem a kedvezményt (70 euró az éves tagdíj 2020-ban számomra életkorom alapján). Ezt az elképzelést erősen kérdésessé tette, amikor a hölgy közölte, hogy se befizetésre, se új biztosítás kötesére nincsen mód. Mondtam, hogy a kártyám lejárt, de azért elővettem és megmutattam, ő pedig lehúzta az érvényesítő kódot és legnagyobb meglepetésemre a kártya ennek ellenére is érvényes volt! Csodálkozásomat nem értette és azt sem, hogy miért mondtam, hogy lejárt, pedig érvényes. Hát ezt én sem értettem, egyetlen logikus magyarázat valószínűleg az, hogy a vírushelyzet miatt volt valamilyen általam nem tudott kedvezmény ami érintette a befizetést és az érvényességet. Összesen így 18 eurót fizettem (15 az alvás, 3 a meleg vizes fürdés), amit elég barátinak tartottam, mindössze egy euróval volt több, mint 2 éve. Természetesen a túra után elutaltam a tagdíjat az Alpenverein számlájára, ha már ilyen szépen megelőlegezték a bizalmat. Egy ugyanolyan fekvésű, de egy emelettel feljebb lévő szobát kaptam ezúttal is. Ha nagyon erősködtem volna, akkor takarót tudtam volna használni, de nem kellett mivel volt hálózsákom. Párna ezúttal is volt, pedig szerintem pont az ami járványügyi szempontból sarkosabb, de hát én nem értek hozzá, bajnak meg nem baj ha mégis van párna. Már sötétben telepedtem ki a csípősebb hűvösben kolbászt sütni, a nap utolsó fényeiben a másnapi első hágót, az Öfapasst lehetett látni. A kolbász nem volt valami finom, nem is ettem belőle túl sokat. A fürdésnél a bedobós berendezéssel kapcsolatban volt egy kis fennakadás (folyton kidobta a pénzt), de végülis sikerült beüzemelni és meleg vizes fürdőt vennem. Szobámba visszavonultam, némi térképnézegetés után aludtam el 11 óra után.

 

8. otthonosan elhelyezkedtem a szobámban. Látszik a tőlem balra lévő emeletes ágy, idegenekkel összezárva azért nem lett volna kellemes, de így hibátlan volt

 

Másnap napsütéses időre ébredtem, a reggeli teendők után 8 órakor útnak is indultam. A közeli Obere Sporaalpe házainál most is nagyüzem volt, jól mutattak mögötte a szürke sziklás csúcsok (a „3 torony” azaz a „Drei Türme”). Ezúttal egy darabig egyedül gyalogoltam felfele, nem bántam, hogy nincsen tömeges jelenlét a hegyen. Nem diktáltam kapkodós tempót, 9:40 körül értem az Öfapass hágó alá. A hágó alatt felnézve egy magas és vékony kék pólós srácot láttam meg, aki nemsokára magyarul a nevemen szólított. Kiderült, hogy Sétálós kollégához van szerencsém! Előttem indult 2 nappal Feldkirchből, tudtuk, hogy találkozni fogunk, de nem volt fixálva a hely. Igazán autentikus helyszínt sikerült összehoznunk! Kicsit várt rám, közben legalább kifújta magát. Eddig is bivakolt, ezt ezután is folytatta. A 3-as köteten haladt tovább és később el is jutott egészen See faluig a Paznaun völgyben (Paznauntal). Szép lehetett az is! Közel egy órát beszélgettünk, melynek során volt információcsere, kép- és időjárás előrejelzés nézegetés és a végén a kötelező közös kép is elkészült az év túraszakmai csúcstalálkozójáról. Végül 10:40 után köszöntünk el. 

 

9. indulás után nem sokkal, előttem az Obere Sporaalpe látható

10. az év túraszakmai csúcstalálkozója az Öfapass hágóban: Sétálós kolléga és én!

 

Hamar elértem az ezúttal zárva tartó Svájci kapu régi vámházát, majd a Verajochnál tartottam meg a következő pihenőt. Szépen elém tárult a Schesaplana tömbje, tudtam hogy izzasztó út vár rám, nem csak a szintek miatt, hanem a zavartalan napsütésből kifolyólag is. Lejtős ösvényen értem el a Lünerseealpe házikóját, itt leültem egy kicsit, de végülis nem kértem pecsétet, mivel a szemközti Douglasshüttéhez úgyis el kellett mennem ebből a célból, csak ezúttal nem kerültem körbe a tavat meg. Éreztem, hogy nagyon kezd közeledni egy holtpont, amikor ledobtam a Totalphüttéhez vezető felvonó kötélpályájának kezdeténél lévő egyik bokorhoz a nehéz zsákomat. Szatyorral a kézben tettem meg az oda-vissza utat a hüttéhez, a budapesti Nagykörutat megszégyenítő népsűrűség volt útközben és a hütténél is. Ezen kívül pedig 2 helikopter folyamatosan ingázott az északi irányú völgy (Brandi-völgy) és a Totalphütte között anyagokat szállítva. Azért egy jócskán megdobhatta a költségeket, bár lehet egyszerűbb ezt a szállítási és bérlési költséget kifizetni pár napra, mint a felvonón „egyesével” jócskán több ideig vinni az építő- és egyéb anyagokat (összeforgatott padokat is láttam pl). Ezen kívül viszont a tó ezúttal is gyönyörű volt! A vízszint is magasabb volt, mint 2 éve, jobban is nézett ki. Kicsit ücsörögtem a köves partján, majd 14:40 körül visszatérve a zsákomhoz megindultam felfelé.Visszanézve még láttam, hogy 4-5 idősebb nő meztelenül áll neki fürdeni a tóban, hát volt bátorságuk, az biztos (fürdeni tilos a tóban amúgy), főleg azon a köves parton.

 

11. a Svájci kapunál, jobbra látható a régi vámház

12. Schesaplana látványa a Verajochból

13. Lünerseealpe a tóval

14. pár percnyi ejtőzés a közelgő 2000 méter szint előtt a tó partján

 

Tudtam, hogy itt fog majd beütni a holtpont, amely az emelkedő jó feléig ki is tartott. 16 órára értem fel a szinte már kész Totalphüttéhez. Kinyitottak már, de hivatalosan csak egy héttel később, július 27.-től lehetett itt megszállni. Pecsételtem, vizet töltöttem és naptejjel kentem be magam itt, valamint egy kicsit hűsöltem. Örültem hogy záros határidő alatt újjáépült ez a ház, kicsit erősebb alapokon és minimálisan arrébb mint a régi, viszont eléggé steril hatást keltett bennem, főleg a belseje, elveszett a régi hangulata. Na de reméljük, hogy hamarosan újra belakják és ez csak egy múló állapot lesz.

 

15. távolódik a gyönyörű tó

16.-17. "Neue" Totalphütte kívülről és belülről

 

Innen még 600 méter szint várt rám a Schesaplana csúcsáig. Izzasztó volt, de szép. Először láthattam napsütésben az útvonalat és a csúcsot, viszonylag kevés felhővel. Nagyon szép volt! A csúcs után visszatértem az osztrák-svájci határt jelző táblához hagyott zsákomhoz, majd megkezdtem a leereszkedést a svájci oldalon.  A déli irányú letérési lehetőségek után újra kisebb, de nem jóleső emelkedők következtek némi hóban haladással fűszerezve, majd megérkeztem a Bradner gleccseren átvezető részhez. Decathlonos csúszásgátlóval készültem, de szerencsére nem volt rá szükség: a gleccser nagyrészét hó borította (ezt már korábban megbeszéltük Sétálóssal), így csak simán át kellett rajta sétálnom. Így is egyedi élmény volt a tudat, hogy először haladok gleccseren! Holnap reggel pedig a másik irány várt rám. 22 órakor, a teljes sötétedésre értem el a Mannheimer hüttét, a főnök, a szakállas Mathias emlékezett rám tavaly előttről, amikor a nagy vihar után érkeztem meg ugyancsak sötétedésben. Viccesen hozzá is tette, hogy ez már „szokásos” nálam.

 

18. a nap nem tágított továbbra sem...

19. ...ennek következtében szép tájképeket lehetett lőni, itt például délkelet felé nézek, eléggé a távolban már olasz hegyek karcolják a horizontot

20. már egészen messze "jár" a Lünersee, kb a Gerlachfalvi-csúcs (2655 m) magasságából fotózva a Schesaplana oldalában

21. Totalphütte távolról

 

A korábban emailben megbeszélt alvási lehetőség nem takart egyértelműen szabad szobát, de ezt hamar elintézték helyben, így ugyanazt az első emeleti, wc-kkel szembeni szobát kaptam meg, mint tavalyelőtt. Mivel reggelit nem ettem, így az ár is elég baráti volt, Alpenverein kedvezménnyel együtt 10 eurót fizettem másnap reggel, Mathias felesége, Andrea, még pár szelet kenyeret és almát is adott az útra, igazán rendesek voltak! Elfoglalva a szobámat kipakoltam, majd elmentem megmosdani a csapokhoz, tudtam, hogy csak hideg vizes mosdás lesz itt, nem volt benne meglepetés. A sűrűn nyikorgó ágyon viszont egész jót tudtam aludni. Szükség is volt rá a 14 órás, napsütéses, közel 2000 méter szintes fárasztó nap után.

 

22. egy kis északi irányú kilátás a csúcs előtt

23. osztrák-svájci határt jelző táblánál támasztottam le a zsákomat és mentem a csúcshódításra

24. nyugati irányú kilátás a Schesaplana (2965 m) csúcsáról, igazi magashegyi életérzés!

25. leereszkedés után, ismét egy határt jelző tábla, határkővel. Itt 2 éve patak folyt az ösvény helyén.

26. Schesaplana visszanézve, szépen látszik a kőzetrétegek alakulása a hegyen

27. egy kis naplemetés gázolás a hóban, kb 2700 méteres magasságban

28. a nap már lement, jobbra már Sváj látszódik, kicsit arrébb haladtam másnap tovább a hegyoldalban

29. gleccsertúra a havon, hó nélkül elég érdekes lett volna az átkelés

30. Mannheimer hütte, érkezés ezúttal az előzővel derékszögű irányból

 

Reggel szinte későnek számító, 7 óra előtti ébredésem után gondoskodtak volna az ébresztőről akkor is, ha nem ment volna magamtól: a ház körbe volt állványozva felújítás miatt, először a rádió bekapcsolásával majd felhangosításával volt meg a munkák elkezdésére a bevezetés, majd sűrű kalapálás kezdődött el. Reggeliztem, összepakoltam, majd magamhoz vettem a drótköteles kajalift gépházában megszárított bakancsomat. Ami viszont komolyan nyugtalanított az az eső, mely elég tartósnak tűnt a borultságban. Mivel már nem tudtam és nem is akartam tovább halogatni az indulást, így beöltözve 8:40-kor nekivágtam újra a gleccsernek.

 

31. reggeli pillanatok a szobámban

32. felállványozott Mannheimer hütte, esőben. Szép emlékként marad meg ez a hely emlékezetemben.

 

A jóval ritkábban járt, Schalfloch nyereg felé vezető irányt először meg kellett találnom. „Nagy” lelkesedéssel haladtam felfelé a havon, esőben, feledhető pillanatok voltak ezek. 9.50-kor, azaz egy órával később értem el a Schafloch nyereg 2713 méteren lévő pontját. Itt már egyszer jártam, innentől viszont ismeretlen terep következett órákig. Az útjelző tábla szerint a régi utat lezárták, nem tudom pontosan most sem melyik volt az, de reméltem, hogy nem befolyásolja az utamat.

 

33. ismét a havas gleccseren, esőben

34. Salarueljoch svájci típusú útjelző táblája (szlovák SNP túra óta önkéntelenül is: smerovnik)

 

Pár lépés után újra Svájcban, azaz egészen pontosan Graubünden kantonban (olyan mint nálunk a megye) találtam magamat. Az eső szerencsére elállt. Köves, helyenként drótkötéllel biztosított szakasz következett a Salaruelkopf (2841 m) oldalában. Lassan haladtam, de a táj bőven kárpótolt érte. Ezenkívül a túloldalon, a Panülalpe felé sem volt gyorsabb két éve, sőt, épp ellenkezőleg. Egy részen a meredek hegyoldalban egy kis darabon hó fedte az csenevész ösvényt, így egy kicsit megkerültem azt, azonban egy váratlan körülmény lépett fel: nagyon óvatosan kellett mozognom, mert a szinte 45 fokos hegyoldalban az apró kövek elkezdtek lépteim hatására lefelé mozogni, ha nem találtam volna fix pontokat, akkor semmi nem állított volna meg lefelé. Pár percig eltartott ez a művelet, de sikerült biztonságos helyre jutnom és visszamentem az ösvényre. Itt egy túrázó pár jött szemből, figyelmeztettem őket is a veszélyhelyzetre. Ők egy kört tettek a svájci Schesaplana hütte körül, ismerték a helyet, de megköszönték az infót. Ez az egy necces pont volt az egész túra során (erről is tett egy említést Sétálós tegnap). Kicsit elkezdett újra erőlködni az eső, összekuporodtam egy sziklás résznél, de nem folytatódott a kis zápor. Nemsokára elértem azt a részt, ahol a térképen is jól láthatóan szerpentin indul lefelé. Itt át lehetett látni a Panülalpe felé, már ekkor is tudtam, hogy sokkal jobb ez az út, mint a 2 évvel ezelőtti, 3 km-rel hosszabb alternatívája, melyre ráment az egész napom és szintben is több volt. Akkor nem mertem bevállalni a jeges gleccsert még egyszer, igazából jól is tettem abban a helyzetben (hó nélkül a csupasz jégen kellett volna haladni), most viszont itt volt az ideje a másik útvonal megismerésének.

 

35. déli irányú kilátás, jobbra hátul a Rajna-völgye ázik

36. egy kis drótkötéllel biztosított sziklás szakasz, sokkal jobban tetszett a haladás erre, mint a Panülalpe felé

37. kilátás észak felé a cikk-cakkos út előtt: balra a völgyben található a Panülalpe, ahová 2 éve leereszkedtem  a jobb oldali hegyoldalban. Nem volt könnyebb, sőt...

 

A cikk-cakkos úton lefelé 200 méteres szintvesztés következett, majd ismét sziklás hegyoldalban haladtam tovább. Ekkor lettem figyelmes rá, hogy a telefonomon zoom nélkül is lehet két különböző látószöget beállítani: az alap látószög nagyjából megegyezett a kis Nikon fényképezőgépemével, a másik viszont egy szélesebb panorámás volt. Mondom akkor miért a kisebb látószög az alapbeállítás? Először szoftverhibára gyanakodtam, csak később derült ki, hogy az egy másik kamera bevonásával történő nagy látószögű lehetőség. Így végülis ezt az új részt a nagyobb látószöggel örökítettem meg, az alapbeállítást viszont már meghagytam a bejárt részekre. Délnyugat felé nézve a Rajna völgye felhős volt, több hófoltot is érintve fél 1-re érkeztem meg a Salarueljochba (2243 m) vagy más néven Klein Furklához. Itt lehetőség van a keresztező ösvényeken dél felé,a  Schesaplanahütte, valamint észak felé a Panülalpe felé menni. Innen már csak egy elnyújtott emelkedő hiányzott vissza az osztrák oldalra, hogy le is küzdjem az új részt. Látványos volt a táj, főleg visszafelé nézve, ahogyan haladtam a hosszú emelkedőn felfelé. Pár kisebb pihenőt követeően 13:30-ra elértem a Hochjoch-ot, vagy más néven Große Furkát (2353 m), ezzel csatlakoztam újra a már eddig bejárt szakaszhoz és egészen holnap délutánig haladtam rajta ismét. Az igazolófüzet tanúsága szerint eddig 6 km-t tettem meg ma és még bőven volt időm estig, a Panülalpe felé ez 9 km lett volna több szinttel, szóval abszolút nyertes lett nálam az újonnan felfedezett útvonal.

 

38. kilátás a Salarueljochból észak (Panülalpe) felé

39. Salarueljochban

40. az út folytatása egy hosszú emelkedő a Hochjochba (balra fent)

41. kilátás délkelet felé Svájcba tovább

42. Hochjoch, visszatérés Ausztriába, jobbról érkezik a Panülalpe felől a másik útvonal-alternatíva

 

Innentől újra ismerős ösvényeket koptattam a borult időben. Ezúttal jobban megfigyeltem a piramis alakú Naafkopfot (2571 m), amely a svájci-osztrák-liechtensteini hármas határon áll és ahová Sétálós kolléga 2 napja kitérőt tett. Sajnos nekem már nem fért volna ez bele. Ezenkívül megfigyeltem a kis faházat ahol bivakolt az ösvénytől némi szintet vesztve. Hát igen, ha az ember lemond egy kis komfortról és ezt párosítja némi haladással (az ő kb 20 éves túrás rutinjával még nagyzsákkal is könnyen kivitelezhető), akkor elég jó eredményt lehet elérni. A Pfälzer hütte előtt összegyűltek a népek, a ház előtt 5-6 kis mormota játszott, elég aranyosak voltak. 16 óra előtt kicsivel értem a már liechtenstein területén álló hüttéhez, egyértelmű volt, hogy pihenő után folytatom az utat tovább. Saját felelősségemre töltöttek nekem vizet az üvegembe (nem ajánlotta a hüttében lévő páros az ivását, de adtak belőle), majd pecsételés után kicsit kiültem pihenni és enni, majd megindultam lefelé. A túra útvonala a Naaf-völgybe vezet (Naaftal), ahonnan a névadó csúcs is látható az elnyújtott legelőn vezető ösvényről. A völgy végéből jól látható az északi irányú völgy a Valüna ház felé.

 

43. immáron ismerős hegyek látványa mentén haladtam tovább ismét, észak felé tekintek

44. Naafkopf piramisra emlékezető csúcsa a svájci-osztrák-liechtensteini hármashatáron áll

45. kis mormoták egymás között, ritkán láthatóak ennyien (volt még másik legalább 3) és ilyen közel az emberhez

46. közeledés a Pfälzer hüttéhez, háttérben kétezresekkel

47. Pfälzer hütte, ezúttal állványok nélkül

48. kérődző és pihenő tehenek a Naaftalban

49. kilátás észak felé, középen lent a Valüna ház található (2 éve szállás kapcsán merült fel a neve)

 

Patakátkelés következett, majd egy kis rövid zápor. Szép volt újrajárni ezt a szép részt is, de igazából már kissé rutin jellege volt ennek is, ahogyan ezt az érzést már tetten értem az előző két túra során. Persze objektíven és számomra is azoknál sokkal szebb volt ez, de 2 éven belül másodszorra már ugye nem tartogatott annyi újdonságot, mint egy szűz szakasz. Így most már meg tudtam hivatalosan is nyitni a 3-as kötetemet, ezúttal már elsősorban annak kapcsán pecsételtem. Nyomtam a 2-es kötetbe is, de azt nem hiszem, hogy egyhamar érdemben újra folytatom. A vírushiszti és kedvezőtlen euró árfolyam sem segíti ezt a külföldi túrás kérdéskört. Rövid esőt követően újra kisütött a nap a szép völgyben, melynek az egyik oldalában gyalogoltam. Két kutyát sétáltató nő jött szembe, nagy meglepetésemre az egyik magyar volt! Érdeklődtem nála a szálláslehetőségekről, de a Sücka házon kívül ő sem tudott konkrétat mondani. Gapfall Alpe házai után egy rövid ösvényes részt leszámítva már keréknyomon lehet haladni, az első elképzelésem az volt, hogy az első háznál, a Alpelti Alpénél próbálkozok az éjszakázással kapcsolatban. Az 1623 méteren álló háznál állt autó, de senki nem jött elő onnan sem és a szemközti istállóból sem. Jobb híján az úttól jobbra lent lévő házat térképeztem fel. Sajnos zárva volt, pedig abszolút el tudtam volna képzelni az alvást itt.Teraszán lévő asztalként funckionáló deszkákra meg valahogy nem voltam vevő kint, azért már szóltak is volna szerintem ha meglátnak, bújkálni egész este meg szintén nem volt kedvem. Így tehát továbbmentem a szép fenyvesben vezető úton, majdnem 3 kilométert még a Sücka házig. Az előtte lévő háznál ült egy néni (itt pecsételtem 2 éve) aki elég érdekes tájszólással beszélt, de ajánlotta a szomszédban lévő alvást. Úgy voltam vele, hogy ha  Sücka házban lepattanok, akkor még itt tudok próbálkozni, valahova csak letehettem volna a matracomat. Szerencsére a Sücka házban volt szabad szoba, örömmel nyugtáztam ezt a tényt. Sikerült itt eredeti Zentral bélyegzést nyomni a füzetembe! Átszámítva a főnökasszony 25 eurót kért a szállásért, ebből már lealkudtam a reggelit, mivel eredetileg 58 svájci frankról indultunk. Jobb lett volna olcsóbban, de mivel az előző két éjszaka is jó áron volt, a következőt pedig előreláthatólag ingyen tudtam eltölteni, így végülis belefért a költségvetésembe így is (persze mindig jóval több zsetont viszek magammal, mint amennyi kiadás várható). A szintén ott dolgozó segítő srác érdekes módon szlovák volt, ezek szerint ott sem mennek teljesen flottul a dolgok, ha ide jön dolgozni valaki. Szobám a második emeleten volt, összesen 10, emeletes ágyas férőhellyel. Ezek után lementem fizetni és kicsit ücsörögni, valamint wifi-zni. A vendéglő rész vitrinjében ott volt Fritz Peterka könyve, örültem, hogy ide is eljutott a remekműből. Amikor kerestem a megfelelő címleteket a fizetéshez, akkor mondta a főnökasszony, hogy elég lesz 20 euró is. Örültem a váratlan kedvezménynek, így a túra összes szállásköltsége összesen kijött 48 euróból. A kinti pihenőhelyen interneteztem egy kicsit és nézelődtem, majd felköltöztem a motyómmal együtt a szobámba.

 

50. ismét napsütés az úr a völgyben

51. Alpelti Alpe előtt, jobbra lejjebb a hegyoldalban a faházat vettem szemügyre, de végül továbbmentem

52. Sücka ház előtti méterek

53. kilátás a Sücka ház teraszáról

 

Megsütöttem az estére szánt ételt a főzőmmel, majd fürödni tértem. Királyi meleg fürdésben volt részem, ilyenkor szinte újjászületik az ember. Jó, hát szinte fele akkora magasságban voltam (1440 m), mint a Mannheimer hütte (2679 m), így természetes, hogy itt nagyobb komfort elérhető, mivel aszfaltos út is vezet ide fel. Ahogyan általában emeletes ágyaknál lenni szokott, a felső szintet választottam az alváshoz. A 2 emelet ellenére is érzékelte a telefonom a wifit a szoba egy részén is. Ismét késő este volt mire álomba merültem, de másnap nem kellett korán kelnem.

 

54. esti pillanatkép a Sücka ház egyik második emeleti szobájából

 

8 óra körül ébredtem, reggelit és összepakolást követően 10 óra előtt indultam utamra. A kis alagúton átkelve, fenyvesben vezetett az utam a Silum ház előtt lévő faházakig. Itt kíváncsiságból szétnéztem, végülis lett volna nyitva lévő faház az alváshoz, ha nagyon nem lett volna más. A Silum ház azóta is zárva tart mióta legutóbb itt jártam, most is lőttem igazolóképet magamról, majd a 3 medencés forrásnál ittam és ültem egy kicsit le. Itt ért utol két túrázó pár akikből az egyik szintén a Sücka házban és szintén a 2. emeleten volt elszállásolva. Innen indulva tudtam, hogy visszanézve hamarosan gyönyörű panorámában lesz részen a Rajna-völgye felé. Így is lett, ezúttal sem csalódtam a látványban.

 

55. indulás utáni pillanatok, jól látszik az éjszakai szállsáhelyem, a Sücka ház

56. fenyvesben vezető rövid, de hangulatos rész

57. Gasthaus Silum, lassan le lehetne húzni a pecsételőhelyek közül ezt a több éve bezárt helyet, másutt sincs a közvetlen közelben lehetőség pecsétet kapni

58. vártam már ezt a kilátást: a gyönyörű Rajna-völgy!

 

A keréknyom ösvényre váltott, majd 12 óra után pár perccel elértem a Fürstensteig elejét. A gyönyörű sziklás szakasz ezúttal sem okozott csalódást. Nem siettem, a sziklás szakasz végét jelentő Gafleisattelbe 13:50-re értem oda. Innen már körvonalazódott a következő kihívás, a Kuegrat 2123 méteres csúcsa. Ezúttal is elég vontatottan sikerült felérni, ahogyan 2 éve is. Sétálós 4 nappal ezelőtti beírását is meg tudtam nézni a keresztre rögzített tartóban elhelyezett csúcskönyvben.

 

59. Füstensteig kezdete

60. pillantkép a Füstensteigről

61. jobbra fent már látszik a Kuhgrat csúcsa a Gafleisattelből

62. Kuhgrat csúcsa előtt már mutatkozik a következő, a Garsellikopf, amely már újra félig Ausztriában található

63. Kuhgrat csúcsán, 2123 m

64. kilátás Schaan-Buchs felé svájci hegyekkel a háttérben

 

Szinte pontosan a két évvel ezelőtti forgatókönyv rekonstruálódott most is az időjárásban: vihar előjelei látszódtak a távolban, így fél 4 után el is indultam tovább, a zápor a szomszédos Garsellakopf 2105 méteres sziklás csúcsán ért. A csúcskőnél vártam ki az eső végét, az utánam érkező fiú-lány páros, akik Vaduz külvárosában hagyott kocsijuktól indultak el, még végül továbbmentek a közeli Drei Schwester felé. Én utánuk azonos útvonalon mentem a két hegy közötti nyeregnél lévő elágazásig, majd onnan lefelé vettem az irányt. Ők tempósabbak voltak nálam falatnyi hátizsákjaikkal, de a következő zápor őket a sziklás között érte, engem pedig a hegy sziklás részei alatti füves ösvényen. Kinyitottam az esernyőmet, a zsákomat a lábaim elé vettem, ennyi elég is volt. Bő 5 perc után alább is hagyott a csapadék, én pedig zavartalanul folytathattam utamat. Azaz, hogy őszintén szólva két dolog zavart: a zsákom nehézsége, valamint az, hogy a Feldkircher hütte teraszára terveztem bevackolni magam éjszakára és mivel a Gafadurahüttéhez most is leereszkedtem pecsételni, így jócskán esélyes volt, hogy majd sötétben szerencsétlenkedhetek a pakolással ott. Viszont futni ugyancsak nem tudtam, így beletörtődtem a helyzetembe. Egy idillikusan egyszerű ház mellett haladtam el, 2 öreg lakója a ház melletti vízcsap környékén tevékenykedett, intésemet viszonozták. Nem túl sűrűn használhatják a turisták ezt az utat, gondoltam én. Viszont az is feltűnt, hogy a házhoz nem vezet semmilyen út, sőt keréknyom sem. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy ide mindent állatok hátán illetve kézben és háton hordanak fel! Esélyes, hogy a legelős szezon elején, azaz június végén feljönnek ide és csak a legszükségesebb dolgokért mennek le boltba vagy valamelyik közeli gazdaságba egészen szeptember végéig. Szép és egyszerű lehet itt fent eltölteni azt a 3 hónapot, ám a magam ingergazdag életét ismerve pár nap után lehet, hogy megunnám. Ettől függetlenül le a kalappal előttük.

 

65. akár két éve is készíthettem volna ezt a képet: viharfelhők érkeznek nyugat felől

66. balra fent a Drei Schwester (Három Testvér) sziklái látszanak, de ezúttal jobbra lefelé vettem az irányt

67. egyszerű kis ház a Drei Schwester alatt, festői, nekem nagyon tetszett ez az idillikus kép

 

Az ösvény ismét lejteni majd érdekes módon emelkedni (pedig papíron végig lefelé megyek) kezdett, majd elértem a már ismerős, 1628 méteren fekvő Sarojasattel 4-es elágazását: egy irány vezet oda ahonnan most jöttem, egy a Drei Schwester felé, egy a Gafadurahüttéhez, egy pedig Feldkirch felé. A korábbi túrámhoz hasonlóan elrejtettem egy fenyőfánál a zsákomat az erdő szélén, majd leereszkedtem a kereken 200 méter szintvesztéssel (visszafele ugyanennyi emelkedővel) és 2x2 km kitérővel járó igazolóponthoz, a Gafadurahüttéhez. Tavalyelőtt itt kérésre sem kaptam vizet az ugyanilyen kitérésem alkalmával, igyekeztem e rossz tapasztalattól elvonatkoztatni a gondolataimat, amikor beléptem a házba.

 

68. "Az ösvény ismét lejteni majd érdekes módon emelkedni kezdett"

69. esti fények a Sarojasattel előtt közvetlenül

70. kilátás észak felé a Sarojasattelből

71. a kitérő a Gafadurahütte felé kifejezetten szép helyen vezet

72. Gafadurahütte, másodszorra sem tett jó benyomást ez a hely

 

A pecsételés gond nélkül megvolt, ezúttal csak a mosdót szerettem volna használni, hogy a naptejet lemossam magamról, ám döbbenetemre a személyzet részéről jelen lévő „úr” csak annyit mondott gúnyosan, hogy nem fizettem és menjek wc-re az erdőbe…éreztem, hogy vérnyomásom a másodperc törtrésze alatt érezhetően megugrik, magyarul tuti szóváltást provokáltam volna, de ekkor csak szó nélkül kisétáltam erről a pöcegödör helyről. Minden eddigi hüttés, megjegyzem összességében elég minimális, rossz tapasztalatomat meghaladta az ilyen mértékű bunkóság. Ezek után érdekes arra gondolni, hogy ez a hely a természet szeretőinek kínál fedelet és evés-ivást, ha meg nem fizetek akkor már rögtön wc-nek tekintsem az erdőt magam körül…hát érdekes hozzáállás. Nyilván nem azt várom, hogy mindennel halmozzanak el ingyen, de azért egy pohár víz 2 évvel ezelőtt, valamint egy mosdó használat azért nem a világvégét jelentené, a legtöbb helyen ez természetesen nem is okoz problémát. Itt is csak a rendkívüli pénzéhség, valamint az emberi együttérzés teljes hiánya okozta ezt a helyzetet, ami úgy néz ki itt általános. Elhatároztam, hogy nem tartom magamban a megélteket, később írtam is egy negatív, de reális kommentet erről a facebook-on, valamint megtettem a bejelentést is a liechtensteini Alpenverein-nál is. Nem vagyok ez a bejelentgetős fajta, de ha elérik azt a szintet nálam, hogy mégis, akkor pedig gondolkodás nélkül megteszem. A hivatalos válasz amolyan „nesze semmi fogd meg jól” jellegű volt: megértik a problémámat és jelezték is nekik, de én is értsem meg, hogy mi lenne ha mindenki kérne egy pohár vizet, stb. Oké, jogos lenne ez mondjuk egy Mannheimer hüttében vagy a Magas-tátrai Rysy házban, ahová nem olyan egyszerű feljuttatni a dolgokat és vizet fakasztani, de egy úttal ellátott házhoz, ahol autók is állnak, nem a világ végén, mindezt 1428 méteren a környék egyik leggazdagabb országában azért ezt nem tudom átérezni. A túráról hazafele úton Fritz Peterkának sem felejtettem el megírni ezt. Feldúltan érkeztem vissza a Sarojasettelbe és vettem magamhoz újra a hátizsákomat. A következő, kb 1 km-re lévő háznál (Alpe Saroja, 1474 m, evő-ivó hely) sikeresen feltöltöttem a vízkészleteimet, itt nem esett le a lány ujjáról a gyűrű aki töltött nekem vizet a házban. Itt is megjegyeztem, hogy mekkora bunkó odaát a „szomszéd”, ők sem értették, hogy miért voltak ilyenek. Hát én sem, azóta sem.

 

73. Drei Schwester sziklái szépen látszódnak az Alpe Saroja házának közeléből

 

Az útvonalról háromszor tértem csak le ezek után, egy erdőszéli kilátás miatt, megnézni a Schiverein Tisis zárva tartó hüttéjét (véletlenül sem volt egy zsebkendőnyi szabad fedett terület sem), majd harmadszorra már a befutó éjszakázóhelyemre tértem le. Útközben a kilátás pazar volt a naplementében, Bodeni tó látványa is megdobogtatta a szívemet, a Bludenz felé fekvő Kolostor-völgy (Klostertal) naplementés látványa is ugyancsak dobogós helyezést ért el nálam a panorámában. Bivakhelyem az úttól pár méterre, az Alpe Amerlug (1298 m) házával szemben lent helyezkedett el, egy faház teraszát néztem ki. Jól saccoltam, hogy sötétben lámpázva matathatok a dolgaimmal, de már fél 10 után a matrac és a hálózsák készen állt a használatra. Előtte a két padot összefordítva a bejárathoz tettem, mondom ha eső vagy szél lenne, akkor legalább védjen valamit.

 

74. naplemente nyugat/Svájc, Rajna völgy felé nézve

75. naplemente fényei kelef/Klostertal, Ausztria felé nézve

76. naplemente fényei észak felé nézve, a távolabbi a csík a Bodeni tó

77. "fél 10 után a matrac és a hálózsák készen állt a használatra"

 

Ezek után a faház közelében lévő tehénitató medencékhez mentem, a csapnál folyó hideg vízben megmosakodtam, frissítő érzés volt. Miután visszatértem a házhoz és elkezdtem sütni a vacsorát nagy hirtelenséggel szakadt le az ég, jócskán esett jég is. Mondom ezt jól elkerültem, elég gáz lett volna ha akár csak egy órával előbb talál be. Szerencsére a szél nem volt túl nagy, így a hálózsákom és semmilyen egyéb cuccom nem lett vizes a kitartó esőben, amely legalább ¾ órán át esett. A tetőszerkezetben tartósan tartózkodó madarak is nyugton voltak (ittlétük legfőbb bizonyítéka a deszkás padlón lévő centi vastag megszáradt ürülékréteg volt), ha egyáltalán az egyetlen ott pár percig repdeső társukat leszámítva bármelyikőjük is ott volt egyáltalán akkor. Ismét bőven késő este sikerült elaludnom, miután beöltözve magamra húztam a hálózsákom cipzárját.

 

Rosszabb éjszakára számítottam, egészen normálisat tudtam aludni. Persze nem volt egy Hilton szálló, de fedett helyen is aludtam már rosszabbul. Tehát kijelenthetem, hogy életem első bivakolása jól sikerült. 6 órára húztam vekkert, szerettem volna elérni a 10:17-es vonat Feldkirchben, ugyanis ezúttal is terveztem egy kis kuflit a hazafele útban és ezzel a vonattal még tarthatóak voltak a terveim. A szokásos egy órás intervallumot vettem figyelembe a reggelizés és összepakolás teendőire, sikerült is már 6:52-kor útra kelnem. Ismét az aszfalton haladva szép napfelkeltében volt részem kelet felé a Klostertal irányába, amerre majd a hazautam első kilométerei is vezetnek majd.

Pár lépés után értem el a Feldkircher hüttét, ahol igazolóképet csináltam a Kontrollstelle táblával. Érdekesség volt a becsületkasszás sörös hűtőből való fogyasztás lehetősége. Szétnézve a teraszon nem is bántam, hogy nem itt bivakoltam, kicsit több fedett hely rémlett innen, na meg eléggé szem előtt is lett volna.

 

78. felkelés utáni pillanatok a faház teraszán

79. napkelte a Klostertal felé nézve

80. a faház melynek teraszán aludtam, pozitív élmény volt az első bivakolás!

81. felkelt a nap, pár órával később a jobbra szélen haladó völgyben (Klostertal) vonatoztam hazafelé, kicsit a középtől jobbra a Großes Walsertal látható

82. Feldkircher hütte, ezúttal maradt az igazolókép, mert zárva volt. Jól látható a becsületkasszás hűtő is.

 

Az itteni érdekes útvonalvezetés buktatóját már tudtam, így a ház melletti kis sikátor után gond nélkül haladtam az ún. Geißweg-en át a fenyvesben lefelé. A fenyvest hamarosan főleg lombhullató erdő váltotta fel, a párás levegőt csak az erdőből való kijutás enyhítetette, amikor is elértem Feldkirch szélét. Itt újra zápor ért el, de már nem nagyon izgatott. A tavalyelőttivel megegyező útvonalon érkeztem a számomra eddig legszebb osztrák városba, majd annak a piacterére, ahol a Zentral hivatalosan véget ér.

 

83.-84. érkezés Feldkirchbe

85. senki nem találja ki hol készült ez a kép

86. "érkeztem a számomra eddig legszebb osztrák városba"

87. Feldkirch, Marktplatz: a Zentralalpenweg 1200 kilométer hosszú túraútvonalának vége, vagy ha úgy tetszik kezdete

 

Felkerestem a Zentral könyvben leírt Herrengasse-t is, de nem találtam ott Tourinform irodát. A tavalyelőttihez hasonlóan most is fogytán volt az időm (nem lepődtem meg). A mostani Tourinfrom irodában nem tudtak pecsételni (ezt nem is értem), ezért a bevált utazási irodás lehetőséggel éltem most is, sikerrel. Sietve mentem át a bevásárlóközpont túloldalán fekvő Illparkba, hogy lefotózzam a Zentralalpenweg feldkirchi emléktábláját. Hát nem csalódtam, szépen mutat a kőoszlop, rajta a hainburgival megegyező bronz táblával. Csináltam gyorsan pár képet, zsákkal és anélkül, majd egy járókelő férfit kértem meg, hogy fotózzon le az emlékművel. Eléggé adta magát egy közös kép innen is ezzel „mérföldkővel”, örültem, hogy ez is belefért a szűkös programba. Az állomás felé vettem az utat, de már a szomszédos áruházba nem volt időm bevásárolni menni, helyette az állomási pénztárba kértem dátumos pecséteket a füzeteimbe. Azért egy magyar füzetben is jobban mutat egy államvasúti dátumos bélyegző, mint egy random céges. Valami ennivaló viszont kellett, hiszen napokig a saját készletemből ettem, így gyorsan betértem az állomási kis boltba egy gyors vásárlásra, a két rántott húsos szendvics mellett valószínűleg az eddigi legdrágább colát sikerült megvennem az útra. Mire felértem a peronra, már érkezett is Bregenz felől a grazi Eurocity.

 

88.-89. Illparkban lévő Zentral emlémű megörökítése

90. szokatlan kerek tetők vannak a Feldkirch állomás mögötti buszállomásnál, növényekkel. Érdekesség a 11-es számú helyi járat, amely egyben nemzetközi is: Liechtensteinen keresztül a svájci határvárosba, Sargansba közlekedik. Itt láthatólag nem okoz gondot ennek kivitelezése, nem is túl hétköznapi dolog egy helyi járat amely 3 országban is közlekedik.

 

Innsbruckban leszálltam, pár perc után 12:17-kor egy Railjettel Salzburg felé vettem az irányt. A 10 eurós lehúzós pótjegyet meg is vetették, ahogyan vártam azt a szabadjegy mellé. Salzburgban átszálltam a pár perc késéssel, Braunau am Inn felé közlekedő Desiro motorkocsira. A vonat Steindorf bei Straßwalchen állomásig haladt a fővonalon, onnantól egy viszonylag haladós mellékvonalon közlekedtünk tovább észak felé. Utólag tudtam meg, hogy ezen a vonalon vannak szinte az utolsó alakjelzők az osztrák normál nyomtávú vasúthálózaton. Rendezett, normális, egyszerű osztrák mintájú állomások és megállóhelyek váltották egymás a vonalon. Ritkaság már, hogy se magasperon, se aluljáró nincsen egy állomáson itt, kicsit meg is pihenhetett ezen az ember tekintete. Mattinghofen állomáson vonatkereszt is volt: amikor az egyvágányú pályán az egymással szembe haladó vonatok kikerülik egymást. A helyzet egyetlen pikantériája az volt, hogy 1-2 perc késés továbbra is maradt a vonaton, Braunauban, viszont csak egyetlen (!) perc állt rendelkezésre az átszálláshoz. Szóltam a kalauznak és reméltem, hogy nem lesz gond. Hitler szülővárosában végülis a közös peronos átszállást gyorsan végrehajtottam a Neumart-Kallham felé induló Jenbacher típusú  5047-es sorozatú motorkocsira.

 

91. Desiro motorvonatos kereszt Mattinghofen állomáson, igazi osztrák mellékvonali hangulat magasperonok nélkül, ez már ritkaságszámba megy itt!

92. gyors közös peronos átszállás Hitler szülővárosábán, Braunau am Innben

 

Hangulatos, döcögős, de egyúttal haladós tempójú vonal volt ez, némi dombokra néző panorámával, tetszett ez az utazás. Errefelé is személyzet nélküli, de rendezett állomások vannak, kissé hasonlított ez a vonal a tavaly beutazott és decemberben be is zárt Groß-Schweinbarth felé vezető vonalakra. Szerencsére itt nincsen szó bezárásról. Az utazás izgalmas pontja volt a 4-es vonatkereszt Ried im Innkreis állomáson. Ráadásul a 4 vonatos keresztezésben nem csak Jenbacher motorkocsik, hanem egy Herkules nevű, 2016-os sorozatú mozdony vontatta ingavonat is részt vett. A 4 irány következő: Braunau (innen érkeztem), Neumarkt-Kallham (ide tartottam), Attnang-Puchheim (innen érkezett a Herkuleses vonat), valamint Schärding felé lehet innen utazni. Utóbbi bezárása sajnos már volt tervben. Hirtelen fogott el a vágy, hogy a másik két vonalon is utazzak, azonban a szabadjegyem másnap le is járt, így ez azóta is várat magára. A vonal folytatása a passaui fővonalon fekvő Neumarkt-Kallham felé is tetszett. 16:20-kor szálltam le a motorkocsiról a végállomáson, majd a 3 perccel később Passau felől érkező 1144-es sorozatú Porszívó becenevű mozdony által húzott vonattal utaztam Linzig.

 

93. nem magashegyi, de mégsem unalmas táj

94. vonatkereszt Ried im Innkreis állomáson

95. érkező Porszívós (1144 sorozatú mozdony) személyvonat Neumarkt-Kallham állomáson

 

Linzben 5 percen belül volt csatlakozás Budapest felé (Rjx 165, az utolsó Railjet Magyarországra, utána már csak a Dácsia van), szóval elég kényelmesen tudtam így utazni. Győrben leszállva, az onnan 20:40-kor induló Talentes személyvonattal tértem haza.