Penckófer János

Megnevezhetem-e általad    

          Megnevezhetem-e általad
a szavak tapintatlan csöndjét,
azt a hallgatást, amely
a mondat angyalának
érdeme? Tudom, mi áll
Tőled távolabb, minthogy
hozzásegíts a megnyugvást
ígérő némasághoz, mégis
elbizonytalanodom.
          Ma éjjel olyan közeli a fájdalom,
ebben a sajgásban a régi
napok éjei vezetnek. Szavak,
melyekkel hiába gondolták
el a kimondásodat, és
ugyanakkor épp e szavak
kínálják a megközelítésedet.
Utak, a visszatérő napok
útjai ezek.
          Láthatatlan kezek tapogatnak
bennem, de a kiújuló
remegés csak hasonlít a régi
félelemhez. Aki egy műtő
hideg vasaira gondol,
hallja a fémes koccanásokat,
de aki már látott megriadt
szemekbe nyíló távolságokat,
ő felteheti ezt a kérdést.
          Téli szél mozgatja kinn a téli
fákat, és az árnyak foltjai
a függönyről lelépnek.
Inkább nem oltom el a fényt.
Beszélnem kellene magamról,
aki szájára veszi a meg-
nevezhetetlenségedet. Arról,
hogy tudom, ez az én csak
félig vagyok én.
          Édes Istenem, hová terelnek, mondd,
hová a néma angyalok? Hová
visznek a nyelv angyalai,
hogyha még nem az el-
hallgatás beszélő csendjére
kell ébrednem reggel? S egy
mondat szótlansága tovább
feszíti az éjszakát, az éj rám eső
részét - Benned.