Oberten János

Júdás vagy József?


  Mégis, mit gondol ez a nő? Én fogom felnevelni a megszületendő porontyát? Csak úgy beállít, és azt mondja: világra hozom ezt a gyereket. A pasas, akivel csinálta, persze, hallani sem akar róla, Juli pedig akarja. Semmit sem kér tőlem, nem is állítja, hogy szerelmes lett volna a pasasba, akivel lefeküdt. Arra sem emlékeztet, hogy nem ígértünk egymásnak feltétlen hűséget, kapcsolatunk szabadnak indult. Mit szabad? Most még én érzem rohadtul magam, mert miután megcsalt, itt fogom hagyni, boldoguljon, ahogy tud. Majd csak elveszi valaki vagy felneveli egyedül a zabigyerekét. A mi szép napjainknak mindenképpen vége. Keserű szájíz marad csupán. Persze, megint késik, az orvostól jön.
  Miért érzem mégis úgy magam, mint aki bajban hagyom őt? Juli elárult, cserébe én is ezt tehetném vele. Na és ha egyedül marad? Én is az vagyok. Különben is: hol itt a baj? Elmegyek, méghozzá Júdás búcsúcsókkal. Tudják, hogy a francia nyelvben az ajtón levő kémlelőlyukat „júdás"-nak nevezik? Életünk csupa árulásokból áll. Szüleink elárulnak, vagy mi őket, eláruljuk önmagunk ifjúkori eszményeit, vagy bennünket barátaink, házastársunk, szerelmünk, majd idővel gyermekünk, aki más akar lenni, mint ahogyan mi neveltük. Mondhatnánk azt is, hogy nem csak Ödipusz-, vagy Elektra-, hanem állandó „júdás-komplexusban” is szenvedünk, életünk része az árulás. El-árulni: áruba bocsátani. Valamiért megtagadni ami addig igaz volt, hogy a fordítottjába menjen át. Hogy megbocsátás is van a világon? Attól az árulás árulás marad. Mennyiért mindez? Kétezer év alatt nem sokat változott az árfolyam, a harminc sékel ma sem sokat ér.
  Ha otthagyom, nem lesz többé Juli. Természetes egyszerűsége, tiszta, ösztönös lénye hiányozni fog, nem véletlenül egészítettük ki oly jól egymást. Amit adott, kedvessége, más által nem pótolható. És ha gyereke lesz, megváltozik? És mi van a "József"-komplexussal? A mindenek fölött való, a szeretett lény iránti érzelemmel? József szépnek látta Máriát, és segédkezett a szülésnél, a köldökzsinórt elvágni, aztán később éjjel felváltva járkáltak le-fel a csecsemővel, aki nagyobbacska korában apának szólította Józsefet, hiszen tőle tanult mindent, és kapott szeretetet. Azért utána még három gyermekük született. Hány férfi kerül a világon ilyen helyzetbe, leányanyát, vagy terhes nőt vállalva?
  Mégis, mi a fontosabb? A nő, az anya, a gyermek, vagy a tudat, hogy egy másik férfi gyereke... Még ha véletlenül is történt. Elvetetni nem akarja. Azt mondta, a gyereket szereti, nem a pasast. Nem követelhetem, hogy halálra ítélje a magzatot. Nem lehetek a kis ártatlan júdása. Mindennek tetejébe az apa arab egyetemista volt. Még megérem, hogy miután felnevelem, a szent dzsihád nevében tizenévesként géppisztollyal fog odaszegezni az ajtófélfához engem, az eretnek keresztényt. Legalább ne lenne muzulmán! Én mit árulok el? A nemzetemet, hitemet? Mindezt miért?
  Elmenni. Spongyával letörölni mindent magam mögött. Nem én hibáztam. Betartottam a szabályokat. Talán jobb lett volna házasságban élni ? Mi a biztosíték, bármire? Ma ilyen a világ. Röhögni fognak rajtam. Nincs alvás az első időkben. Ráadásul, amikor tini lesz, majd a szemembe vágja, hogy pofa be, nem én vagyok az apja.
Bonyolítom az életemet. Más nő talán jobb lenne? Ha közös a gyerekünk lesz Julival, akkor ott a megkülönböztetés, ez az enyém, az a másik férfié. Káin és Ábel.
  Júdás ártatlan volt, de az ő küldetése messze nehezebb volt a többi apostolnál. Mert más lenni, a nehéz feladatot véghez vinni. József is vállalta a gyermeket, hogy ne kövezzék halálra jegyesét, szerelmét.
  Juli mosolyogva közeledik felém. Ő már tudja, miként döntöttem.