Rakovszky Zsuzsa: Fényes kudarc


Hogy ez a négy-öt év kiöblítette,
ami magát – egek, hány év alatt,
nyolc vagy kilenc? – a rostjainkba ette:
a helyzetet, ahogy – kádban halak –
tartósan fuldokolgattunk: ahogy te
gyötörtél, én hogyan árultalak
el, és viszont – úgy tűnik, lassan olvad
megint elő a múlt alól a múltabb,

a szeplőtlen fényű, kikezdhetetlen
kezdet, s akik tizennyolc évesen
éltük. A békabőr pulóveredben,
a TIT-ben, a “vetítettképesen”,
ahogy vártál, ahogy sietve szedtem
a sapkát (“mennyi haj!”) egy szétesett
kontyról le, míg a nyugdíjas tanár a
figyelmet a francia gótikára

terelte. Mértani freskók alatt
(a szűzies absztrakt akkorra vedlett
“modern” presszó-dísszé, a hatvanas
évekre) gin, s (talán már) kóla mellett
mennyit ültünk… Április-esti nap
szította fel a kék városmakettet
lenn, míg mi fönn a bécsidombi padkán
tapasztaltuk beválni rendre Fritz Kahn

alpontjait. Később lopott delek,
mikor fogorvos vagy légógyakorlat
örvén együtt… A jólismert terep
nem várt veszélyei: kis híja robbant
egyszer egy olajkályha… Még gyerek
korunkban fölcsapott s végképp kilobbant
a köz-idő. Csak ez – de ez jutott
azért nekünk: privát hőskorszakok.

Mint Debrecen: az Óbester neon-
reklám pokolfény lüktető lilája
vitrinben kárhozó gyászszalagon,
kályhacsempén… Lopózkodtunk ki át a
fürdőszobán, sötét-fagy hajnalon
automata kávét ittunk a pálya-
udvar meleg füstjében. Majd a téren
minden reggeltől és hótól fehéren…

Igen, a tárgyaink: minden odébb-szét
(végül) költözködésünk újra friss
sajgást facsar belőlünk. Régi fénykép,
levél – majd minden könyvünk (könyvem?) is
datálható aszerint: mikor én még,
s amikor már nem: a Living Spanish,
a Zöld Henrik, az “annotált Aliz”:
minden tapadt ott némi korszak-íz.

Aztán – na igen, aztán… Szűnve köztünk
az áruló áramkör, hogy legyünk
most már csak őrei, mit megszereztünk
még élményképesebben, még együtt,
ehhez a hátralévő hosszúnak tűnt.
De most, hogy össze újabb éra dűlt,
s ennek törmelékeit ásom el,
a bolygatott talajszintből kikel

s tódul körém a még régebbi szint,
és összeáll, és visszaszáll a csontok
köré a hús, olyannak vet ki, mint
voltam, voltunk, bogozni a lebontott
folytonossághoz a jelent segít,
az űrön átível velünk, amint volt:
én téged és engem őrizve te,
egymás eleven emlékezete.