Nos, igen. Amikor említettem a TD fórumban, hogy minden csak a kópia, kópiája, akkor felhördülés volt, de nincs mit tenni, ezek tények. Az a baj, hogy én még ezen is túl megyek kritikámban, még a TD vonatkozásában is és ez végképp nem tetszik egy rajongónak. Érzelmi kérdést csinálnak még a tényekből is. Nincs egyszerűbb műfaj a világon, mint a Berlin school. Bekapcsolod a pár lépéses sequencert, rányomod a mellotront és már BS. Igaz, hogy a végletekig lejáratott de a finomabb szegmensek sem követelnek sokkal többet. Úgy is mondhatnám, hogy semmit. Ehhez a műfajhoz semennyire nem kell érteni semmihez és máris megvan a hatás, amit egyszerűen csak a monoton bass szekvencia hatása alatt műveltek. Ezért is csinálják több százan ugyanazt. A hangszerek olcsósodása miatt minden tehetségtelenből kiszakad valami rég vágyott és ez a végeredmény. Annyiban megvédeném a kopírozókat, hogy némelyik pont úgy a tébolyig feszíti lelkem, mint, akár egy TD, csak épp pont az anyaegyüttes sajátos íze hiányzik belőle. Ugyanakkor a TD legtöbb lemezét meg nem élvezem  oly kifejezetten. Gyakran lapos, unalmas és szinte állandóan azt a tétova magatehetetlenséget hallom, ami a zeneszerzői képességek hiányából fakad, ráadásul gyakran bénák is. Leszámítva, persze a legjobb albumait. Tehát azt leszámítva, hogy a TD egy teljesen sajátos fűszer mindenki felett, nem teszek feltétlen különbséget a hatások közt, ha az tetszik.

 Mindig is híve voltam a digitálnak. Kétségtelen, hogy a Moog-ok a csúcsa az analóg jellegnek de már a végletekig van használva ez a jegy, miközben semmi újat az ég világon senki nem csinál, sőt, megkockáztatom: ilyen értelemben (is) csak közhelyek léteznek ma az elektronikus zenében. Persze, emlékezetemmel most nem tudok mindent átfogni. Már vagy 20 éve kritizálom Vince Clarkét. Ugyanis, ha bekapcsolsz egy kicsike analóg szintit, az általában alapvetően úgy szól, mint egy Erasure. Úgy kell nagy szégyenlősen eltekerni, hogy véletlenül se legyen Vince Clarke az, amit épp csinálsz mert, annyira csakis a gép belső logikájából következik egy Erasure hangzás. Szinte semmi több. Bármit akarsz csinálni rajta: bass, putty, dziuuu, dob, minden, mindig alapvetően Vince Clarke lesz először és utána kell eliszkolnod a saját területedre. Ugyanez a helyzet a Moog modulárokkal: TD akármit csinálsz. Először mindig a TD jön ki belőle. Ez a nagyon spéci és szűk szakmai szegmens is mutatja, hogy mennyire nem tartották szükségesnek valójában a tényleges kísérletezést, ami teljesen érthető: egyszerű eszközeik ellenére sem nem volt konkurrenciájuk, míg a Moog "eladta" őket, később pont így más gépek, ha nem jobban. A korai TD harmada tehát a Moog- vívmánya, ugyanúgy, mint a szőnyegek a Mellotroné. Még egy nagy pont a TD kreatívitásbéli túlértékeltséggel szemben.

 A Redshiftet nem tudtam megszeretni. Szándékolt az egész. Olyan, mint egy BS-os Bonanza Banzáj. Hatásvadászat, akaratgép és non-stop súlykolt dark, mint a Depeche Mode csak a romantika nélkül, miközben pont a lényeg, a metafizikus hatás szinte teljesen hiányzik belőle. Úgy is mondhatnám, hogy az egyik legföldhözragadtabb BS, amit ismerek. Van üres, giccses, mindenféle rossz de a Redshift sajátossága az a bravúros jelenség, hogy hogyan lehet teljesen metafizikus eszközökkel ellenkező hatást elérni. Úgy, hogy a szándék és az akarat koncepciója győzedelmeskedik a tartalom fölött. A Pink Floyd jellegzetesen ilyen ön-koncepció által földi jelenség még. Elismerem, hogy vannak nagyon erős felvételei, de semmivel nem tartom többre őket, mint az átlag utánzókat. Igaz,, a jellegzetes angolos kór-tünet a darkosság ad az egésznek egy beszippantó jelleget de én személy szerint ebben a darkban nőttem fel és egyrészt átlátok a szitáján, másrészt olcsó dolognak tartom és elvetendőnek. Az elektronika, az valami égből való, égre mutató erő megjelenítésének eszköze. Nem szabad a földi panasz szó szolgálatába állítani. Mindez utóbbi, persze szigorúan szubjektív. Üdvöz: T