Sajnos én nem vagyok szakértő. Számomra a kerékpársport az elérhetetlen vágy megtestesülése, ugyanis soha nem tudtam megtanulni biciklizni. Rettenetesen ügyetlen a mozgásom, valószínűleg azért, mert kicsi korom óta nagyon rosszul látok, csak az egyik szememet használom, de a szüleim nem vették észre, nem vittek el szemészhez. Minden rokonom próbálkozott a bicikli megtanításával, baromi nagyokat estem, kékre-zöldre voltam verve mindenhol, de nem tudtam fönnmaradni a kerékpáron. 

A kerékpár úgy jött az életembe, hogy 2002-ben vettünk egy nagyképernyős tévét. Minden nyáron meg szoktam hívni a kolléganőimet ebédre, akkor is eljöttek, nagyon tetszett nekik a készülék, és ebéd után egy atlétika versenyt néztünk az eurosporton, mert ott volt a legjobb minőségű adás. Amikor elindultak a barátnőm megkérdezte tőlem, hogy szoktam-e nézni a tour de france-t. Bevallottam, hogy nem. Erre úgy nézett rám, mint aki, most árulta el a hont. "De hát az életben először magyar is van benne!" Akkor indult először Bodrogi Laci a touron. Megígértem, ha már van ez a modern tévé, meg magyar is van benne, akkor nézem. Délután bekapcsoltam a készüléket, egy csomó vicces, neonszínű ruhába öltözött férfi álldogált a kerékpárja mellett egy kis erdő mellett az országúton. Ekkor megszólalt egy nagyon kellemes, zengő bariton, hogy azért állnak, mert a sárga trikós, Igor Gonzalez de Galdeano megállni kényszerült, és addig nem lehet támadni, amíg harcképtelen. Hamarosan előjött a bokrok közül egy fiú sárga mezben, vissza rázta magára a nadrágot, felült a gépre és elindultak. Mentek, mentek mendegéltek, egyszer csak beértek egy  egy kisvárosba, összetömörültek, felgyorsultak, rajzó piranyha csapatként átzsibongtak a célvonalon. Mire a bariton azt mondta, hogy Jan Kirsipu győzött. Egy szó nem sok, annyit se értettem belőle. Kik ezek az emberek, ki a sárga trikós, ki a zöldtrikós, mit csinálnak, miért, és mikor? Annyi volt világos, hogy a riporternek, Sipos Jánosnak nagyon kellemes hangja van, és nagyon megnyerően beszél, és hogy micsoda klassz név az, hogy Igor Gonzalez de Galdeano. Másnap ismét leültem a készülék elé, mert rá akartam jönni, hogy mit csinálnak ezek a férfiak. Néhány nap múlva a Mont Saint Michel apátság mellett ment el a menet. Mint mindenkit, engem is a tájak ejtettek rabul először. Utána beértek a hegyekbe. Jöttek a versenyzők, az út szélén ott zajongtak a nézők. Az egyik csapat kezében volt egy rózsaszín molinó, rajta egy karikatúra, egy tojásdad fej, két kerek, elálló fül, egy nagy orr, és két gombszem. Erre mondta a Sipi, hogy ezek Joseba Beloki szurkolói. Soha nem gondoltam, hogy a Joseba férfinév. Utána jött Armstrong, Heras, és Beloki. Beloki egy olajban főzött szent vértanú ábrázatával kerekezett felfelé a hegyen, de iszonyú kitartással és elszánással. Én ott és akkor egyszerre szerettem bele a fura ábrázatú, fura nevű baszk fiúba és a kerékpársportba.

Attól fogva néztem a közvetítéseket. Nem sokkal később 2004-ben kezdtem olvasni a radsportnewst, aztán más kerékpáros portálokat is, ahogy fejlődtek a fordító programok még többet. 2004-től fórumozok az index kerékpáros fórumain, sajnos elég sokszor váltottam nick nevet, de azóta ott vagyok. Többször találkoztam is a topiktársakkal, többször voltam néző versenyen. Azóta, hogy beleestem Belokiba, ez a hobbim. Szívesen nézem a versenyeket, böngészem a híreket, fotós oldalakat, cserélek eszmét és információt a topiktársakkal. Engem nagyon szórakoztat. Sajnos tíz éve nincs olyan versenyző, akiért őszintén rajonganék, azóta a kisbiciklisták, a keveset evő, keveset beszélő, sokat dolgozó vízhordók nagy barátja vagyok. 

Amúgy ugyanígy jártam az operával is. Ugyanez a barátnőm, aki rám kérdezett, hogy nézem-e a tourt, egyszer megkérdezte, hogy szoktam-e rádiót hallgatni. Mondtam, hogy nem, még készülékem sincs. Elmondta, hogy nem is kell, számítógépen is lehet. 2016. január 16-án a férjem éjszakás volt, na mondom, ezt kipróbálom. Milyen rádiót hallgassak? Politika, kereskedelmi rádió kizárva, negyed óra alatt megvesznék. Marad a Bartók, abban csak komolyzene van, a komolyzenét pedig mindig szerettem. Igaz, az opera nem állt közel hozzám, csak a hangszeres zene és a kórusok. Aznap este közvetítették a Gyöngyhalászokat  a Met-ből, Polenzani, Damarau és Kwiecien főszereplésével. Amíg a zene szólt kikerestem a képeket az előadásról, és a két órás előadás végére egy füst alatt szerettem bele az operába mint műfajba, és Mariusz Kwiecienbe.

Jelzem, neki se hoztam szerencsét, mint szurkoló, éppúgy, mint Belokinak: -)