Tudod, van az a népdal, hogy "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni". Szerintem itt sorstársak között vagy, akik hasonló mélységeket élnek át. De nyilván ismeretlenül én nem tudom és nem is akarom saccolgatni, hogy nálatok milyen szinten van a helyzet, mondjuk egy 1-100-ig terjedő skálán. Ha valóban olyan rossz, az is rendben van, ha ide ezt kiírod. Ezért itt semmi hitetlenkedést nem fogsz kapni, tőlem biztos nem.

Annyit azért érts meg kérlek, hogy nem szeretnék az lenni, aki itt bíráskodik vagy mérlegel. Mindenki nyugodtan leírhatja azt is, ha már úgy utálja az életét, hogy egy paplanhuzat gombot nem adna érte. De nem lenne jó, ha ezt mások mondanák meg neki. Ezzel remélem egyet tudsz érteni, de nyugodtan írd meg azt is, ha gondod van ezzel.

A szavak mögött megbúvó megvetést, a gyerek örökös magányát, szomorúságát nem lehet körbehordozni.

Nem hiszed el, de ma pont ezen filóztam, hogy milyen családi hátterek vannak. Az én családom igazi lányos család, és nem csak azért, mert ha eldobsz nálunk valamit, az egy lányra esik (ebbe a családi oldalágakat is beleértem). Ehhez még hozzá kell venni a tyúkanyó típusú anyámat, akinek anyukája szintén ilyen volt, az én anyai nagymamám. Nincs olyan étel, ruha vagy kívánság a világon, amit az ilyen szülő ne teljesítene azonnal. A tesóm is ilyen, és az unokahúgom kis korában földhöz vágta magát, úgy hisztizett, ha valamit nem kapott meg. De ezt nem valami jutalomként kell tekinteni, hanem ez a természetes a tyúkanyó szülő számára, hogy a gyerek megkap mindent, és nem kell adnia érte semmit.

Egy ismerősöm inkább fiús családban nőtt fel. Az ilyen családban természetesen a legszebb, legokosabb, a tömegből fejjel kimagasló gyerekek születnek (a szülők szerint). Nincs olyan dolog, amit rosszul csinálhatna az ilyen gyermek, mert ő tökéletes. Nagy szerencséje az ilyen szülőnek, ha a gyerek valóban szép, okos és jó, mások szerint is. Az ilyen szülő maximálisan mindent megad a gyerekének, amit nevelés terén meg kell adni. Figyelem, törődés, jutalmazás, együtt töltött idő stb. Itt inkább akkor vannak gondok, ha a gyerek nem tudja megugrani azt a szintet. Mivel a szülők sikeresek az életben, ezért hisztit, gyengeséget a saját gyereküktől se fogadnak el. Természetesen az, hogy a gyerek ellógjon a suliból, munkából, egy hasfájásra hivatkozva, elképzelhetetlen. Nekem nagyon imponáló ez utóbbi család, nyilván mert másképp nőttem fel.  (Egyébként a Rómeó és Júlia leképezi a két fentebbi típust.)

Talán átjön az írásomból, hogy ami egyiknek probléma, az a másiknak akár jó is lehet. Nem lehet azt mondani, hogy a csöndes család automatikusan rossz, a hangos meg jó, és fordítva. A hangos családban egy idő után fárasztó, hogy a családtagok szinte összefolynak, semmi határ nincs a saját problémám és a másiké közt (ez egyébként kényszeresek családjára jellemző!). 

Melyik családban nincs olyan, hogy a szülő bántó, megalázó mondatot odavet? Sokszor a munkahelyen úgy bánnak egyes emberek a másikkal, mint a kutyával, nevetnek rajta, megalázzák. Pont a családtagunknak rónánk ezt föl, akinek meg véletlenül kicsúszik a száján ez meg az? Ahogy nem természetesen jön a szerelmi házasság, úgy a gyerek-szülő szeretet se automatikus. A gondoskodás természetesen ösztönösen jön (akinél ez sincs meg, az más probléma). De az, hogy elfogadom a gyerekemet bármi áron, az összes kis hibájával, stiklijeivel, apró megbántásaival, azért nagyon meg kell dolgozni.