Írjak valamit „a Lennonról”. Ment róla nemrég egy film a mozikban; tíz éve, hogy megölték, most volna ötvenéves... De persze ne ezért. A film nem érdekes, az évforduló se nagyon.

Lennon az érdekes.

Vagy esetleg épp az, hogy nem: hogy már ő sem. (Vagy ez se? Sőt? További jó kis probléma.)

De csak sorjában. Először is: ki volt az a Lennon, miért irkálni róla?

Az 1964-es New York-i világkiállításon közszemlére tettek egy űrkapszulát, mely néhány jellegzetes tárggyal kívánva dokumentálni a földi civilizációt, többek között egy Beatles-kislemezt is tartalmazott.

 

John Lennonról mármost köztudomású, hogy a Beatles nevű könnyűzenei együttes alapítója és szellemi vezére volt mindaddig, amíg ez az együttes létezett. Tudni lehet (illik?) továbbá, hogy John Lennonnak — még nála is excentrikusabb japán feleségével: Yoko Onóval együtt - kulcsszerepe volt a Beatles felbomlásában is. Hogy azután ők ketten látványos és abszurd pacifista happeningekkel új, külön útra tértek; de eközben azért Lennon is megcsinálta a maga (Yokóval közös) szólóalbumait, melyeknek a jelentősége ugyanúgy elmaradt a nagy Beatles-lemezekétől, ahogy a másik három „túlélő”: Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr produkciójáé. És végül: hogy amikor a kezdeti amerikai hányattatások, némi laza rocker-lét, majd öt évnyi teljes elvonultság és családi, sőt, hátébé-élet után egy újabb lemezalbummal megint a világ elé lépett John Lennon, egyszer csak előugrott valahonnan egy őrült, és lelőtte. És ekkor kezdődött John Lennon utolsó, halála utáni korszaka: a working class hero-é, a mind nemesebb és markánsabb arcélű békeharcos legenda-léte.

 

... íme, megpróbáltam, és már ez sem sikerült. Hiába igyekeztem csak a kulcsszavakat használni, igenis belepiszkítottam a „tiszta” legendába. Azt mondtam például: „könnyűzenei együttes”, és ezzel mintegy állást foglaltam, mintegy elhatároltam magam a Beatlesnek száz- és százmilliók által ma is tulajdonított jelentőségétől. Pedig nem állt szándékomban.

Én is tudom, amit hajdan Esti Kornél: „mily könnyű, / mit mondanak nehéznek / és mily nehéz a könnyű, / mit a medvék lenéznek”. És tudom, hogy a Beatles évtizede épp az ilyen nehéz — akkor: „forradalmian” nehéz — könnyűségek tíz éve volt. Én csak objektív akartam lenni.

Meg azt mondtam: „szellemi vezér”, pedig a Beatles egyik legfőbb és a korra legjellemzőbb sajátossága az volt, hogy EGYÜTTES, amelynek tagjai még azt is mintha együtt csinálták volna, amit valójában külön csináltak. A „Lennon—McCartney’’-szerzeményekről csak Lennon halála után derült ki igazán, hogy mennyire nem voltak közösek; s hogy mekkora és mennyire tendenciózus ízlés- és stílusbeli különbség van a Lennon-, illetve a McCartney-dalok között. Mert Lennon az érdes, McCartney az édes. Lennon a rosszfiú, McCartney a lányok kedvence. Lennon a forradalmár, McCartney a muzsikus. Ráadásul Lennon — hasonlóan amerikai szellemtestvéréhez, Bob Dylanhez - épp a mindenféle vezérek elleni csúfondáros uszításban vezérkedett.

 

A Lennon-legenda most is él. De mi az, hogy Lennon-legenda?

A legendát a róla való beszéd élteti, de élő legendáról nincs objektív beszéd. Mert, ugye: ki beszél?

Néhány éve írtam egy könyvet egy Bob Dylan nevű legendáról, és éppen ezért „regénynek” tituláltam a művemet, holott persze nem az volt. Mindössze elmondtam benne, amit Bob Dylanről tudok. Én, a beszélő.

Elképzelek egy űrlényt, amint kézhez (vagy mihez) veszi valahogy azt az űrkapszulát, kinyitja, megtalálja benne a Beatles-lemezt, és valahogy még le is játssza, és bölcsen bólint. Igen. Igen. YEAH!

A lényeggel — hogy tudniillik tagolt információval van dolga — tisztában lesz.

Csak a részletek nem lesznek világosak. Ilyen ismeretlen részlet marad neki mindörökre a Beatles-, illetve a Lennon-legenda is.

 

Na jó, ez csak képzelgés. Korántsem a képzelet szüleménye viszont az az egyszeri KISZ-funkcionárius, aki évtizednyi bornírt tiltás meg fogfájva tűrés után egyszer csak elrikkantotta magát — talán nyolc-kilenc éve, de semmiképp se nagyon sokkal John Lennon legendává gyilkolása után —: „Dinamikus, lüktető társadalomban élünk! És ez a zene itt valahol analóg!” És emlékszem spontánnak álcázott agitpropkákra, akik nem tudom már, milyen alkalomból Lennon-képek alatt tapsikoltak, és ringatózva, ütemesen ismételgették a Give Peace a Chance című hajdani pacifista-abszurd dallamára: „őrizd a békét, / és dalolj (tapsolj? . . .harcolj? ...) velünk!” Tehát: „őrizd”. ITT ugyanis béke van. És „dinamikus, lüktető társadalom”; ahol másrészt viszont az ŐRZÉS a cél. Meg persze a dal. (Vagy taps? Vagy harc?) De nem felejtem közben azért azt sem, hogy léteztek ugyanez idő tájt olyan Lennon-békeklubféleségek is Prágában, Kelet-Berlinben vagy Moszkvában, amelyek igenis rendőrökkel és gumibotokkal dacoltak, amikor a tagjaik ugyanezen dalnak talán nem kevésbé együgyű helyi változatait énekelték egy-egy szigorúan tilos gyűlésükön.

 

Ami engem illet, én tudni vélem, hogy a rock sohasem volt mozgalom, csupán bizonyos, korszakukra jellemző események (szub)kulturális hátterének a része. Populáris zene volt, szöveges, sőt, szövegelős zene, megfelelő aláfestés a karneváli hangulatú bed-inek, sit-inek és smoke-inek történéseihez. Épp hogy nem harc, hanem mulatság. Hiszen ez volt a lényeg: ne gürcölj, ne küszködj, ne harcolj, hanem érezd jól magad. (YEAH!) A zavar akkor kezdődött, amikor az öröm forradalma összekutyulódott a forradalom örömével. Az pedig, hogy a forradalom szó Nyugaton idővel a „terrorizmus’’jelentést vette fel, de a világ szovjet felén eleve mozdulatlanságot és valami ázsiai despotizmusféleséget jelentett, csak tetézte a bajokat.

 

Mára ez a kérdés persze jócskán elavult. Az életmód-forradalmak, illetve — Umberto Eco kifejezésével - „minden idők legnagyszerűbb forradalomutánzata” korának letűnte óta múltszázadiasan és patetikusan, békésen, de azért itt-ott véresen is, a társadalmi, sőt, nemzeti forradalmak ideje köszöntött be a volt szovjet térfélen. (Visszavonhatatlanul megkérdőjelezve, amúgy, a nyugati ó- és újbaloldal maradék forradalmár-hivatkozásait is.) Mire ezek a sorok napvilágot látnak, eldől, hogy igaz-e a hír: adnak-e tényleg Lennon-emlékkoncertet a Brandenburgi-kapu alatt a megmaradt egykori Beatles-tagok.

Tehát: az egykori Beatles, az egykori Fal helyén.

Mert más lett a világ.

Más lett úgy is, ha (ha!) a régi, a Beatles-nosztalgia szemüvegén át nézem. Mert akkor éppenséggel mintha ellenforradalomban tobzódna ma az öröm.

 

YEAH! — mondta John Lennon. YES — üzente egy Yoko Ono-féle cédulácska John Lennonnak egy kiállításon; és ez a YES hozta össze őket. Deviáns IGEN-ek voltak ezek, mindenki tudta, érezte. Nem sokban különböztek Dylan vagy Jagger NO, NO, NO!-jaitól. A csődbe jutott komolyság, a robot és harc, a dylani Boldogságellenes Bizottságok felnőtt-világában valahogy maga az öröm volt deviáns. De azóta eltelt két évtized, és ma már éppen hogy azzal piszkálják az embert az egykori Boldogságellenes Bizottságok, hogy örüljön. Hazajött férjed, tombj, Kató! A technika jóvoltából életünk minden zugát és minden percét átható tömegkultúra-hatások ma már nem kintről és lentről jönnek, hanem bentről és fentről záporoznak és zuhognak ránk, és ellentmondást nem tűrően vésik az agyunkba, hogy az élet szép, a világ szép, és EZ az élet, és EZ a világ, és ne álmodj másikról, mert nincs másik, mert az álmod is csak EZ.

 

John Lennon és Yoko Ono 1969-es amszterdami bed-injének, ágyba bújós, egyhetes, nonstop sajtóértekezletének mozgalmi üzenete volt. Pofonegyszerű: szerelmesen ágyba bújni jobb és hasznosabb, mint egy dzsungelben lövöldözni és meghalni. John és Yoko tíz évvel későbbi ágyba bújásainak már egészen más üzenetük lett: az, hogy nincs üzenet. Ma viszont, a Lennon utáni kor, a reklámuniverzum üzenete így hangzik: bújj az ágyba, nézd a tévét, és figyeld, milyen ügyesen biztatlak, hogy bújj az ágyba, és nézd a tévét. Hát nem csodálatos? És korunk reklám-emberének John Lennon édes pofa, nagyszerű énekes, a legendás Beatles együttes legendás megalapítója. Kár, hogy meghalt; no de örökké élni fog; és akkor most tessék, hallgassuk meg a csodálatos, a felejthetetlen Imagine-t...

 

Én tudni vélem, hogy ma már nem fontos az a közeg, amelybe a Beatles- meg a Lennon-nosztalgia is beágyazódik, noha húsz éve igenis fontos volt; hogy John Lennon nem ez az édes pofa, ésatöbbi. De számít-e ez valamit?

Van itt nálunk, Magyarországon, aki szerint a rock kultúrmocsok. Van, aki viszont emlékszik még, hogy a kultúrmocsok helyett ajánlott népi divatokat is a rock hozta be az ifjúsági kultúrába. Kintről, a kultúrmocskot világra rottyantó angolszász hontalanságból. A Lennon—McCartney kettőst minálunk Szörényi—Bródynak hívták. Amikor Lennonéknál megszólalt az indiai szitár, Bródyék citerát kerítettek elő valahonnan. Amikor a Beatles együttes zsinóros és tarkabarka, mesebeli huszármentékbe bújt, Illésék is zsinóros mentét öltöttek. Magyar mentét, igen. Szörényi ma „népiesnek”, Bródy „urbánusnak” mutatja magát egy szerencsétlen, ócska és gonosz szereposztás kényszere miatt. De remélhetőleg nemcsak Bródy, hanem Szörényi is emlékszik még rá, hogy valaha egy EGYÜTTES tagjai voltak. És hogy ugyanannak a közönségnek szólt a „dana-dana-don” is, meg az is, hogy „sikítani akarok!”.

 

Szóval, mi van itt végül is ezzel a Lennon-legendával?

Tíz évvel ezelőtt, Lennon halálakor írtam egy versszerű szöveget, lennontéma volt a címe. Arról szólt, hogy Lennont azért lőtték le, mert öregedni kezdett, „meg minden”.

Azóta kiderült, hogy ez nem igaz; hogy a gyilkost, Mark David Chapmant ennél alkalmasint sokkal zavarosabb indítékok vezérelték. Mark David Chapman skizofrén elmebajosként és Amerikában sütötte el a pisztolyát, ahol híres embereket meggyilkolni mindig számon tartott „önmegvalósítási” lehetőség volt, ha mégoly torz és inadekvát is. Ez azonban Mark David Chapman története, nem John Lennoné.

Habár ... Habár, igaz, ami igaz, némi sorsszerűség mégsem vitatható el a dologtól. Egyrészt a rockkultúra nagyjai közül számosan haltak Lennon előtt és után — főleg a hatvanas-hetvenes évek fordulóján - erőszakos halált. Bár többnyire „véletlenül”: alkohol és közlekedési balesetek, majd később kábítószer-túladagolás folytán. Hank Williams, Eddie Cochran, Brian Jones, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Elvis Presley... Másrészt mintha meglettek volna azért az előzményei is annak a halálos pisztolylövésnek.

 

 

„Áruló” gesztusok, mint például a Beatles 1966-os visszavonulása. Időben ez egyébként szinte egybeesett Bob Dylan híres-neves motorbalesetével, amelynek következtében Bob Dylan évekre eltűnt. Dylant a harcos amerikai baloldal akkor majdhogynem elsiratta, és többen a CIA-t vádolták azzal, hogy Dylant - úgymond - megölte, vagy legalábbis foglyul ejtette, és kábítószerezi. Pedig Dylan is csak el akart tűnni, akár volt balesete, akár nem. Lennon: „Dylan kitörte a nyakát, mi pedig elmentünk Indiába.”

Ekkor találkozott a kétféle út: a NEM és az IGEN útja. (Jon Landau rockkritikus: ,,Miközben Dylan földalatti népi hősből nemzeti és nemzetközi rocksztárrá lett, a Beatles tagjai nemzetközi rocksztárból változtak át földalatti népi hősökké. Mindegyik szerepet eljátszották, mindenkinek.”) Meg aztán ott volt a nagy szakítás, amikor John az utolsó, háztetőn tartott (meg is tartott és mégsem megtartott) Let It Be-koncert után faképnél hagyta a régi társait, és elvonult Yokóval „a föld alá”. Azután Yokót is faképnél hagyta: züllött, ivott, narkózott, és rock and roll-albumot csinált; azután visszatért Yokóhoz, a „mamához”, és bezárkózott vele; és öt évig csak gyereket nevelt és kenyeret sütött...

Stop. Bele ne bonyolódjak már megint.

Szemügyre venni azt a legendát, messziről, fél szemmel, hunyorítva ...!

Megy? Nem megy.

 

Akkor lazítok. És leírom - mellesleg -, ami az előbb az eszembe jutott. Az a bizonyos rock and roll-album Lennon egyik legjobb lemeze. Az Imagine se rossz, persze. „You may say I’m a dreamer, But I am not the only one ...” Álmatagon, nagyon szép zongorahangokra hajolva énekel ott. Hogy jó, lehet, hogy ez csak álmodozás, de más is van ám ezzel így! „És a világ egyesül”: ettől már szinte sírni kell; de nem azért, mert nagyon szép, ahogy Lennon álmatag hangja belebicsaklik a szégyenlős pátoszba, és szégyenében gyorsan egy gunyoros falzettbe csusszan. Hanem azért, mert ez egy nagy butaság volt.

És az ember meghatódik a saját édes, gyerekkori butaságán.

Elmúlt az az Imagine-dolog. Tegnapelőtt volt. A Be Bop-A-Lula viszont még mindig most van.

Tetszik; most tetszik. BE BOP A-LULA, BE MY BABY! BE BOP A-LULA, BE MY BABY!

De erről majd máskor.

 

BARNA IMRE, 1990 (Kritika 19.)