1978 vagy 1979. Mint korosztályomból oly sokaknak az A Hard Day's Night tévés vetítése volt az őrület kezdete. Ha jól tudom kétszer is vetítették az előbb említett egymás utáni években, fogalmam sincs én melyik alkalommal láttam.
A film után az osztályban több fiút is megbabonázott az élmény, hosszú távon csak én maradtam fanatikus rajongó. Utána hónapokig nem hallottam Beatles muzsikát legfeljebb rádióban, mert lemezünk nem volt tőlük. Szerencsére ez nem sokáig maradt így, 79-ben vagy 80-ban megkaptam életem első Beatles lemezét, egy jugó nyomású Fehér Albumot. A fiatalos egyszerű popzene után (ami emlékeimben élt) mellbevágó volt az a stílus kavalkád amit ezen a lemezen hallottam. Mellbevágó, de egyáltalán nem kellemetlen. Igaz, hogy nem igazán értettem, hol vannak azok a könnyed, fülbemászó dalok, amiket annyira vágytam már újra hallani, de szerencsére ezeket is megszerettem.
Aztán jöttek a magyar kiadású lemezek (az annyira vágyott A Hard Day's Night és a másik kettő). Megkaptam az első kazettás magnómat és elkezdtem vadászni a Beatles felvételek. Bújtam a rádióújságot és bejelöltem mikor mit kell majd felvenni. Hétfő délutánonként pedig ültem a kettőtől ötig mellett, ujjammal a rec gombon. Mai ésszel fel sem fogható, hogy milyen elképzelhetetlenül sok év telt el, mire az összes sorlemezük meglett lemezen, esetleg kazettán.
Az első pillanattól kezdve McCartney volt a kedvencem. Talán mert a filmben sugárzott a tekintetéből, viselkedéséből a közvetlen kedvesség. Vagy a fene tudja. Egyértelműen nem az általuk előadott vagy írt dalok alapján (mivel akkor még fogalmam sem volt erről) választottam pont őt. A szóló munkásságát csak pár évvel később fedeztem fel, arra emlékszem, hogy 82-ben a Tug Of War volt tőle az első lemezem.

A többi innentől pedig már a máig tartó folyamatos jelen.