Bécsből nagyon sok Richard Strauss művet adnak. Szinte csak azt. Biztos bennem a hiba, de vele valahogy nem tudok kibékülni. Múlt héten megnéztem az Aradnet Naxoson. Az benne a fő probléma, hogy a zeneszerző komoly művet akar írni, a közönséget pedig csak a szórakozás érdekli. A Capriccioban pedig az, hogy mi a fontosabb a zene vagy a költészet. Az elsőt 1916-ban írta, a másodikat 1942-ben. Megértem, hogy a művész elvonulhat az elefántcsont tornyába, de az első idején milliók, a második idején pedig tízmilliók pusztultak el és az életben maradottaknak is iszonyatos szenvedéseket kellett elviselni. Egyszerűen nem tudom ezt a zenét úgy hallgatni, hogy nem erre gondolok.

Konkrétabb élményem az Elektra operaházi előadása néhány éve, facsemetéket dobáltak egy medencében. Egyedül a Salomet kedvelem.   Az Operaházban is tetszett, idén is már láttam kétszer. De azért harmadszor már nem nézem meg.

Jövő héten csupa olyan mű lesz, amit szeretek. Sőt már holnap is Walkür van.