FÜST MILÁN: KÉT VERS

           KÍVÁNSÁG

Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv
S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva... sűrű
És vad ködök után, kilépek majd a napvilágos útra, mint a gyűrű,
Mely síkos üvegládikójából úrnője drága ujján
Rövid sétára megy és visszajön.
És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhítozva várom,
Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsú, tiszta ujjaim
Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan
S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?!
Bársonykalapba' lépdelek, tollam fülem mögött
S az ajkamon önhitt mosoly, - ez egyszer végre megnézem a tornyokat,
Miket nem láttam eddig... minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá,
Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? -
Fáradt vagyok
És nincs időm, ti emberek... s a bánat is,
Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel...
Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem!
De majd! - Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim
És szellős lesz a lelkem, mint a virradat
S pihétlen-tiszta és magasztos lesz az életem!
Oh nem úgy testvérek, - az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni
S két kezed tördelni vagy az ég alatt... És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős,
Mert nem mersz bús szemébe nézni... Nincs kenyér! - Oh ne kérdezzetek,
Hogy néma tekintete jajszavamra néha mit felel?
Jobb nem beszélni, - erről is hallgatni kell...
...Sok ember örök fájdalomban süllyed el!!