Lutra
2020.11.20
|
|
0 0
17531
|
Szabó Attila
Széljegyzet
Kharón kihajol ladikjából, s visszanéz. Üresjárat, most csak magát viszi. S ha néhány utast derűsen felidéz, mind ugyanaz volt: zavaros álmokból mítoszként újraírt életek, rosszul elmesélt történetek, amikből a félreértések oly magabiztos mintákban szerkesztenek másik múltat. Ők mesélnek arról, onnan a túlsó partról, hogy képzeljek bármit a múltról, az mind igaz.
Csak a bizonytalanság köt össze okozatot okkal, magamat másokkal, öreget az épp most születővel, férfit a nővel, mintha volna két neme a világnak, mintha volna, amit látnak a társat kereső vágyak. Mintha nem volna hitünk a végtelenre, s nem vágynánk mindig a rendre éppúgy, ahogy a káoszt várjuk, ahogy élők várják a haláluk, egy életen át gyakorolt pusztulásuk.
Mintha volna halál. Mintha volna előtte élet, s nem a semmivé lett álmok lefejlő hagymahéja lenne ez az elsötétlő színpad, ahonnan lógatjuk tuskó lábainkat.
Mintha volna emlékem apámról, anyám kezéről lehetne, mintha emlékeznék az elevenre, s nem csak képzeletbe ivódott veszteségek hívnák elém őket, az agyamban újraszületőket.
Mintha lehetnék másik, s nem magamat cipelném rothadásig, nem magammal néznék folyton szembe, szánalmas kényszerekbe nem magamat hajszolnám gyáván, önkézzel megrakott mártírmáglyán leégésem nem én rendezném, napra nap bízva, hogy van retúr kedvezmény az újrakezdésre, megbocsátásra, valami csendre, életben maradásra.
Halottak panaszkodását hallgatják az önáltatásból fel nem ébredők. Krizantémszirmokat szitál a Hold az üres koporsófedelekre.
Kharón megáll egy pillanatra, visszanéz. Megteheti: hiszen csak magát viszi. |
|