Szabó Lőrinc

Szövetség

Ágaink egybecsavarodtak, 
gyökereink összefogóztak, 
árnyunkba utasok heveredtek, 
lombunkból madarak szárnyrakeltek, - 
magunknak mi már megmaradjunk, 
másnak, egymásnak annyit adtunk, 
annyit kinlódtunk és mulattunk, 
hogy vígak, búsak, rosszak és jók, 
lettünk egy kicsit már hasonlók. 

Mikor a sors összeültetett, 
csemeték voltunk még, gyerekek, 
fiatal társak, szövetkezők, 
rosszabbak elől menekülők, 
játszottunk tündéri fuvolákkal, 
haragos, fekete trombitákkal, 
nem törődve senki fiával: 
elszakadók és összehajlók, 
valami titokban hasonlók. 

Aztán nőttünk - Védett az isten, 
nincs fejsze, amely leterítsen, 
jöttek ránk fénylő fegyverekkel, 
mi álltunk hallgató sebekkel, 
s ki ellenünk tört, keze fonnyadt, 
szúrós tűzben csontja megolvadt, 
háza bedőlt, szeme kisorvadt, - 
s mi álltunk, két fa, virágba bomló, 
elrendelt csodához hasonló. 

S ez biztat, ez, az érthetetlen. 
Mesében állunk, csoda-kertben, - 
s ha mese, a fának is lehet szive, 
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite, 
mint a harangok, ha vasárnap 
Kálvin lelkével nekiszállnak 
az illatos, napos határnak: 
jövőt zeng két hang, muzsikáló, 
szétlüktetve egybefonódó. 

Kétszer-egy sors az isten előtt, 
szövetség nem lehet más se különb: 
hogy én mi vagyok, nem tudom, 
csak azt, hogy benned bizhatom: 
bármennyit sírtál, hadakoztál, 
jönne uj vihar, rámhajolnál, 
magad ellen is átkarolnál: 
egymásra fájva rászorulók, 
lettünk mindenkihez hasonlók. 

Két fa, együtt, testvéri lombban, 
egyek vagyunk sok fájdalomban, 
örömökben és kényszerekben, 
máskép tán élni is lehetetlen: 
magunknak hát már megmaradjunk, 
gyökereinkről ne szaladjunk, 
tavaszban, őszben gyarapodjunk, 
legyünk hívők, bátrak, kitartók: 
az örök reményhez hasonlók.