Szervusztok, végre kisütött a nap.:)

&

 

Török Sophie

ÉRTHETETLEN MÚLT IDŐ

Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s úgy bezárultam önmagamba, mint
vackába a száműzött - kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hír se szerelem.

A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sűrűn
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa - mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.

Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös múltamat, zsibbadt szívem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés - nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy - mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kínzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyűlt aktát
fontos feladatként, érthetetlen
múlt időmet rendezem.

 

Nyugat ˇ / ˇ 1940 ˇ / ˇ 1940. 3. szám

 

 

*

 

"Ő eltűnt a homályban, és magával vitte az életét. De a furcsa az,

hogy az én életemet is magával vitte."

*

"Az öregkor hasonlít a hegymászáshoz. Minél magasabbra hágsz,

annál fáradtabb vagy, nehezebben kapsz levegőt.

De sokkal jobban átlátod a dolgokat."
  
Ingmar Bergman   

 

*