Ma például vettem egy új cipőt, és kimentem a gátra. Én voltam az ember, ha kellett, a gáton! A Kolonics óta kétszer 5 km-t futottam, legutóbb hat napja, amikor volt az a sípcsonti probléma. Gondoltam, ma is elég lesz 5 km így este. Már a gátra érés előtt megelőztem az utcán egy férfit, ami nagyon meglepő volt, mert nem szokásom.

Az 5 kilométer fordítójánál nem volt kedvem megfordulni. Tudod, milyen az, amikor vadi új cipő van a lábadon, és egyszerűen csak futni akar, és nem akarja abbahagyni... OK, akkor legyen hat. A hatos fordítóját nem tudtam jól eltalálni a sötétben, nem baj, akkor legyen hét.

A 7 km fordítójánál (nem röhög!) azt éreztem, hogy nekem itt egyszerűen nincs energiám lelassítani, dobni egy hajtűkanyart és visszagyorsulni, ez túl sok, sokkal könnyebb egyenesen továbbfutni lustaságból. Habár tudtam, hogy a következő kimért fordítópontomhoz 9,4 km tartozik. Így elhaladottam a Luppa-elágazásig, ahol a háromszöget megkerülve hajtűkanyar nélkül meg tudtam fordulni. Órám, pulzusmérőm, oszcilloszkópom nem volt, de érzésre eléggé odatettem magam, nagyjából versenytempóban. Hát ha ez marad az edzéseken, akkor kell keresnem egy új versenytempót... Nem tudom, hogy ez a 9,4 km a hat nappal ezelőtti 5 km szuperkompenzációjából tankönyvileg kijön-e, de a heurisztikus edzésmódszerből kijött, mert így éreztem. A jobb lábamon különböző kis átmeneti fájások és diszkomfortok voltak, de talán rosszul kötöttem meg a cipőt. Útközben azon izgultam, hogy a vezér be ne tiltsa a Nemsiófokot.