(Szófosoda lesz, bocsánat... :)

 

Az az igazság, hogy nekem mostanáig nem volt szimpatikus Sean, de ebben a két cikkben érdekes dolgokat mond és kimondottan okos:

https://www.rollingstone.com/music/music-features/sean-lennon-interview-john-lennon-songs-gimme-some-truth-1071779/

 

https://apnews.com/article/music-paul-hicks-john-lennon-archive-yoko-ono-3f299cb9314fa50a59e082b0702ac086

 

A legérdekesebb, hogy azért nem szereti az első két lemezét (amik egyben a legnagyobb publicitást is kapták, mert nagykiadós albumok voltak), mert akkoriban tudatosan el akarta kerülni, hogy úgy hangozzon, mint az apja (emlékszem, sokan mondták is, milyen peches, hogy az anyja hangját örökölte), viszont a Friendy Fire-on már többször felkaptam a fejem, hogy milyen lennonos a tónus.

Azt is megemlíti, hogy nem felejtette ám el, hogy volt már Gimme Some Truth címmel válogatás, de ez a cím illik legjobban ehhez a fake news-zal terhelt post-truth korhoz (és ebben igaza van).

 

Viszont maga ez a válogatás nem lett jó szerintem. A bénácska borító hagyján, de ez a fantáziátlan dallista: gyakorlatilag egymás után rakta ilyen blokkokban a lemezek egyes dalait (oké, értem én , időrendi sorrend), ettől csak a lemez első és utolsó két dala esetén tért el. Pedig, mivel (sajnos) alig tíz évet fog át a gyűjtemény, ezért a dalok és az ének hangzása is sokkal egységesebb, mint mondjuk a Pure McCartney esetén, ahol simán egymás mellé kerültek negyven év különbséggel dalok és egyes esetekben ez feltűnő is volt. Itt nincs ilyen gond, ami jóval nagyobb mozgásteret biztosít. Nyilván elfogult vagyok a Working Class Hero válogatás felé, mert egyrészt tizenöt éve hallgatom, másrészt addig csak a Lennon Legend, az Imagine és a Rock and Roll lemezek voltak meg, szóval temérdek dalt akkor hallottam először. Mégis: fantáziadúsabb volt ott a dalok sorrendje és nem volt rajta ennyi lehagyható dal, mint itt (persze ez szubjektív, nyilván). Az Angel Baby teljesen közepes dal, ha már egy nagylemezről anno lemaradt dalt kellett választani, sokkal inkább lehetett volna a Rock and Roll People, ami jobb, lennonosabb és saját szerzésű. Az Every Man… egyetlen érdekessége, hogy Lennon énekel egy Yoko szerezte dalt, viszont így talán még jobban kijön, mennyire közepes dalszerző Ono…

 

Számomra a New York City emblematikus Lennon-szám (és nemcsak a híres NYC pólós fotó miatt), talán lehet mondani, hogy a The Ballad of John and Yoko folytatása és elég érthetetlen, hogy maradhat le egy dupla válogatásról. Az Isolation jó dal és „nyilván” nem maradhat le 2020-ban erről a lemezről, viszont az Angela mint dal inkább közepes, de hát nyilván ugyanígy nem maradhatott le (csak épp a BLM miatt), ahogy a Woman Is The Nigger of The World pedig nyilván nem eléggé PC: hiába feminista dal, hiába stimmel a címbéli hasonlat is, a „N-word” használata ma talán még annál is szerencsétlenebb, mint ’72-ben volt. Hiába értem, valahol azért kár, hogy ez volt a rendezőelv, nem pedig, hogy ténylegesen jó dalról van-e szó. A Steel and Glassnak nagyon örülök, mert a WCH egyetlen hibája az volt számomra, hogy sok ilyen rockosabb dal lemaradt róla (ez a lemez is elbírt volna még pár hasonlót, mint pl. Meat City és What You Got – ha egy Angel Baby vagy Every Man… féle „throway” itt lehet, akkor ezek SIMÁN itt lehetnének, sőt).

 

Igaz, a legnagyobb baj mégis a hangzás. Hiába, hogy emiatt a mix miatt figyeltem fel arra, hogy a Cold Turkey-ben a basszus a szívdobogást utánozza, ettől még nem tetszik, hogy miközben a basszus ki van emelve, a hangkép többi része wall of sound-szerűen szól. Egyszerűen nem szól jól ez a keverés, nem teljesen világos, mi volt az elképzelés. Volt dal, amiben most tűnt fel, milyen tompa a dob, aztán gyorsan meghallgattam a 2010-es változatot, hogy ez ott is zavart-e: ott is így szólt a dob, de nem tűnt fel, mert az összhatás (összhangzás?) jó volt úgy. Ahogy belegondolok, jópár forrásból hallgattam már Lennon dalokat (John Lennon Collection, Imagine és RNR album ki tudja, mikori bakelit-kiadását, Lennon Legend, WCH, Signature Box) és volt ahol feltűnt a más hangzás (WCH remixelt hangzása nyilván), sőt a Signature Box megjelenésekor egyenesen attól tartottam, annyira hozzászokott a fülem a remixekhez, hogy tompának fogom találni a „sima” remastert. Nem így lett: mindkettő nagyon jól szól és a mai napig hallgatom így is, úgy is a dalokat.

 

Viszont ez a Gimme Some Truth nem lett jó és ezt úgy mondom, hogy egyébként nem tartom magam kimondottan vájtfülűnek. Mégis, eddig kétszer kaptam fel a fejem a hangzásra: a WCH első hallgatásakor, hogy mennyire kristálytisztán szól a Stand By Me elején a gitár vagy a Power To The People elején a kórus – illetve most, hogy Sean verziója meg mennyire nem sikerült. Sose volt még velem olyan, hogy a felénél kikapcsoltam volna a kedvenc dalaimat, de most igen és gyorsan megkerestem a 2010-es verziót. Úgyhogy magát a teljes válogatást nem is hallgattam végig, csak a legnagyobb favoritokat – félig…

Értem én, hogy a fő exkluzivitását az adja, hogy Sean csinálta a keverést és ez az aspektusa hiába veszett volna el, mégsem lett volna ördögtől való rácsörögni Giles-ra, hogy lenne itt egy kis meló…  

 

(Viszont, ha egy mai fiatalnak ez a válogatás lesz a belépő Lennon -és közvetve nyilvánvalóan a Beatles- világába, zenéjébe, akkor minden fanyalgásom ellenére is megérte kiadni. Az én rajongásomat elmélyítette a WCH 2005-ös megjelenése, mert annak révén kezdtem el mélységében, a slágereken túl is megismerni Lennon zenéjét, szóval érteni abszolút értem egy ilyen válogatás funkcióját csak az a kár, hogy 15 éve Yoko és segítői jobban válogatott, szerkesztett és jobb hangzású duplalemezt csináltak ugyanabból az anyagból szemezgetve, mint most Sean.)